Arnold "az agy" Rothstein, az amerikai zsidó gengszterek feje (1882-1928). Üzleti vállalkozássá szervezte a maffiát

  „…cigánybűnözés nincs, de cigány bűnözők vannak. Világossá kell tenni, hogy a cigány származású bűnelkövetők, súlyos bűncselekményeket elkövetők aránya jelentős mértékben, napról napra fokozódó mértékben, érzékelhető mértékben növekszik. Aki erről nem beszél, az becsukja a szemét, nem érzi úgy, hogy eljött az egyenes beszéd ideje, s ezzel csak súlyosbítja a bajt” – jelentette ki a veszprémi gyilkosság után Magyarország jelenlegi legnépszerűbb pártjának elnöke, volt (és nagy sansszal jövőbeli) kormányfő. Orbán Viktor fenti kijelentésével mindenképp szétzúzott egy tabut. Ugyanis mindeddig íratlan szabály volt a politikai beszéd főáramában, hogy a köztörvényes gettóbűnözés etnikai dimenziójáról tilos (legalábbis nem illik, de mindenképp ellenjavallt) szólni. Ehhez korábban a mérsékelt jobboldali politikusok (így a Fidesz-elnök) is tartották magukat. Csakhogy immáron ledőlt egy társadalomlélektani gát. Mostantól képtelenség (s teljesen értelmetlen) hallgatni valamiről, amit úgyis mindenki tud. Jelesül, hogy egyes bűncselekményfajtákban a cigány kisebbség sajnálatos felülreprezentáltsága tapasztalható. Ami tagadhatatlan feszültséggóc. A konfliktus létét indirekt módon Kállai Ernő kisebbségi biztos is elismerte, amikor „etnikai béketervet” követelt. Márpedig ilyesmire akkor van szükség, ha etnikai polgárháború folyik (vagy annak kitörése fenyeget).

Ráadásul épp a lakosságot elsősorban irritáló pitiáner rablások, a besurranó tolvajlás, zseblopás, az illegális tűzifa-és színesfémpiac, garázdaság, iskolai erőszak tekinthetőek a gettóbűnözés főprofilú szakterületének. Vitathatatlan, hogy a „fehér többséghez” sorolható kis-és középsúlyú, valamint nagystílű – gyakran közhatalmi fedezettel, lepénzelt hivatalnokok segítségével tevékenykedő – fehérgalléros elkövetők tettei (adócsalás, pénzmosás, sikkasztás, vesztegetés, bennfentes kereskedelem, ipari kémkedés, komputerkalózkodás, feketemunkások dolgoztatása, csődbűntett) számszakilag, nemzetgazdasági méretekben jelentősebb kárt okozhatnak, mint cigány lumpenbűnözők.. Ugyanígy tény, hogy az ukrán, szerb vagy albán maffia (illetve a „színmagyar” gengszterbandák) egy munkanapjukon több jogtalan bevételt szereznek, mint a fatolvaj, autófeltörő, idős falubelijeiket kirabló roma bűnözőcsapatok éves zsákmánya.

Ám a szervezett korrupció, a védelmi pénzek szedése, a drogüzlet nem közvetlenül a lakosságon csapódik le. A bűnözők által sikeresen elcsalt adót persze a tisztességes közteherviselőkön hajtják be (mivel az adósávok felrajzolásánál a jogalkotó eleve bekalkulálja a csalás miatt kieső hányadot), a gengszterek által zsarolt diszkós, étteremtulaj, boltos, kiskereskedő is fogyasztói áraiba építi a „védelmi díjat”, ahogy a kábítószerfüggő szenvedélybeteg gyógyítását, kiesett munkaerejét ugyancsak a társadalom fizeti. De a kisemberek tömegei mindezt direktben, azonnal nem észlelik. Hisz a pénz az állami büdzsé (vagy egy magáncég) kasszájából tűnik el, az adó-és áremelkedés, illetve a bűnözés között nincs mindenki számára látható (és rögtön saját bőrén csattanó) összefüggés.

Szegénytelepek és nyomornegyedek lakóiként bűnöző gettóbandák azonban önkezűleg, saját maguk lopják meg, rabolják ki, ütik le áldozataikat. A sértetti kör rendszerint tudja (de legalábbis sejti) az elkövető kilétét, hisz azonos faluban (vagy peremvárosi kerületrészben) élnek. Indulatukat növeli, rettegésüket gyűlöletté torzítja a bűnözőknek a remélhető csekélyke zsákmányhoz és idős, beteg – vagy épp gyermekkorú – áldozatuk testi erejéhez, védekezőképességéhez mérten aránytalan brutalitása. Ami nem szubjektív benyomás, hanem társadalomtudományilag lemért tény. Miként Póczik Szilveszter, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa megállapította, a „roma bűnözők nagy része vagyon elleni bűncselekményeket követ el, és sokszor indokolatlanul alkalmaz erőszakot”. Emellett „a roma származásúak a magyaroknál korábban kezdik a bűnözést, az első cselekmény elkövetését rendszerint aktívan támogatja a baráti kör”.

Hozzáteendő, Póczik szerint „a cigányok áldozatai legtöbbször szintén romák”. Utóbbi legjobban az uzsorabűntények esetében látszik. Ott roma gengszterek fosztják meg szegényes házuktól-telküktől, az irreális kamatok martalékává váló szociális juttatásuktól, tartják rettegésben családjuk lemészárlásának kilátásba helyezésével a nyomorgó cigányokat. Ezután azonban a bűn – spirál módjára továbbgyűrűzve – kilép a szubkultúra vonzáskörzetéből. A halálra rémült cigány adós inkább elmegy lopni, rabolni, mint hogy sáros maradjon az ugyancsak roma (és hírhedten kegyetlen) uzsoragengsztereknél. Mellesleg pedig a „lebukási kvóciens” az ilyen piti lumpenbűnözésnél kiugróan magas. Nem a középosztálybeli csalók, hanem mélyszegény visszaesők töltik meg a börtöncellák javát. Kállai Ernő is elismerte, hogy a roma politikai elit is „erőtlen volt ahhoz, hogy követelje a cigány és nem cigány embereket egyaránt megnyomorító uzsorások és szervezett bűnözői csoportok felszámolását.” A Tatárszentgyörgyön megtörtént szörnyű gyilkossági ügy is – akár rasszista terrorakció, akár célt tévesztett gengszterleszámolás volt – is bizonyítja, milyen magasra (illetve mélyre) csaptak a gyűlölet, félelem és kiszolgáltatottság szülte indulatok.  

Minden szubkulturális deviancia alaptulajdonsága, hogy amennyiben életvitele okán mindenét felélte, rákényszerül a kifelé való terjeszkedésre. Megemészti, lepusztítja, tönkreteszi környezetét. Babarczy Esztert idézve, „a szegény cigányok között elterjedt vélemény, hogy aki magyartól vagy gazdagtól lop, az nem követ el bűnt, tehát a közvetlen közelében élő magyarok folyamatosan szenvednek tőlük. Amíg ez nem változik, addig mindenféle toleranciáról való beszéd nevetséges”. Tetejébe – „hála” az uzsora, a kényszerprostitúció, az orgazdaság révén felhalmozott alaptőkének – megteremtődött a cigány maffiák fundamentuma. Sajátosan bizarr és harsány etnokulturális színfoltként a maffiavilág kaleidoszkópjában.