Lengyel László: hogyan kezeljük a válságot?
A válságkezelés nem politikai tekintélyelvűséget és centralizációt, ellenkezőleg, demokráciát és decentralizációt követel. Van elég munka, jut mindenkinek. Improvizáció és médiapolitizálás nem segít. Soha többé ne döntsenek rólunk nélkülünk.
Nem sikerült megoldania egy csapásra a brit válságot Gordon Brownnak sem, és rajtavesztett őszi-téli hadjáratán Nicolas Sarkozy is. A válság manőverezést, óvatos, de mégis elszánt kísérletezést, próba-szerencse megoldásokat igényel. És mindenekelőtt nagy-nagy szerénységet: politikusoknak, értelmiségi elemzőknek be kell látniuk, hogy nem vagy alig tudják, mi történik, s tanulniuk kell a válság természetét, ismerkedniük kell a változó helyzettel, csak utána kitapogatni a lehetséges megoldásokat. Nincs idő? Nincs. De menet közben is lehet, sőt, kell tanulni.
A magyar kormány és jegybank – a válságkezelés főszereplői – már az októberi válságban tanácstalanok és ugyanakkor merészen vakok voltak. Szerencsére kimentettek minket. Most, a válság második szakaszában, amikor az kiterjedt globálisan és a reálgazdaságra is, e főszereplőknek – az IMF-fel, az EU-val és a visegrádi partnerekkel egyeztetve – négy területen kell lépniük. Ezek: a költségvetési és jövedelempolitika; a nagy rendszerek hosszú távú reformjának elindítása (nyugdíj, egészségügy); intervenciós monetáris politika likviditásteremtéssel, végül: kormánycsomag a reálgazdaság finomhangolására.
1. A költségvetés „kötelező gyakorlata”: nagyjából újabb 200-250 milliárd forint elvonása a minisztériumoktól. A „szabadon választott gyakorlat” az adóátrendezés. Ez hatásos lehetett volna 2006 nyarán. Kevésbe hatásos, de még mindig eredményes lett volna, ha a kormányfő nem állítja le 2008 tavaszán. Ma már a kiadási oldal erőteljes szűkítése – az adókedvezmények radikális megvonása, a szociális rendszer megnyirbálása – és a vállalkozások terheinek mérséklése, vagyis a munkaoldalról átcsoportosítás a tőke javára, fájdalmas, ugyanakkor kevéssé ható eszközök. Ha nem lehet mérsékelni az állami elosztás mértékét, márpedig nem lehet, akkor ez nem tekinthető érdemi változásnak.
2. A nagy rendszerek reformja nem hoz közvetlenül pénzt és nem befolyásolja a reálgazdasági válságot. Nem azért kell belekezdeni a nyugdíjrendszer reformjába, mert közvetlen hatása van a válság megoldására, hanem, hogy Magyarország bizonyítsa a pénzpiacok előtt a reformok iránti elkötelezettségét. A korhatáremelés, a svájci indexálás felváltása az inflációs indexszel (vagyis a reálbéremelés figyelmen kívül hagyása a nyugdíjak éves emelésénél) a 13. havi nyugdíj beépítése a rendszerbe, a magán- és a köznyugdíjalapok szolgáltatási céljainak és összehangolásának újragondolása a feladat. (A nyugdíjreform terén lehet leginkább közös szakmai és politikai alapot találni az együttműködésre kormány és ellenzéke között.)
3. Mintha az MNB képtelen lenne ortodox és gyenge kommunikációjú politikájával szakítani, és a válságban új és világos célokat kialakítani. Merre akar menni, miután fölmászott a magas kamatfára és nem tud onnan lejönni? Van-e árfolyamcélja meghatározott sávok között, hajlandó-e ennek érdekében interveniálni, vagy fenntartja, hogy a piacnak kell az euróárfolyamot egyensúlyba hoznia – legyen az 230 vagy 320 forint? Vitrinben kívánja tartani az IMF-hitelt, netán hajlandó olyan likviditásbővítő csomagot összehozni, amely a bankok számára elérhető, és rajtuk keresztül a hitelre szomjazó vállalatok szomja csillapítható? A válsággal szembeni manőverezésben a versenyképességet növelő, a gazdasági visszaesést ellensúlyozó árfolyam, a gazdaság vérkeringését helyreállító likviditási csomag vagy éppen csomagok legalább olyan fontosak, ha nem fontosabbak, mint a költségvetési és jövedelempolitikai lépések.
4. Reálgazdasági csomag nélkül nincs kilábalás. Az európai válságkezelők gyakorlatának megfelelően, a kormánynak felül kell vizsgálnia reálgazdasági ágazati céljait és az ágazatok, vállalatok támogatásának módszereit. A kormány által kiemelt négy ágazat – autóipar, biotechnológia, infokommunikációs ipar és logisztika – vállalkozásait piac-és versenyképesség szempontjából át kell vizsgálni. Többségükben nemzetközi vállalatokról lévén szó, azonnal tárgyalni szükséges tulajdonosaikkal és kormányaikkal: mit terveznek velük? Mit akarnak a német autógyártók és a finn mobiltelefon-előállítók Magyarországon? Bezárnak, visszafognak, fejlesztenek? Mi lesz velük, velünk a protekcionista hullámban? Nem kellene-e támogatni magyar brandeket a piac megtartásában és fejlesztésben, bel- és külföldön? Nem kellene haladéktalanul dönteni az energiapolitikában? Nem kellene a gázvezetékek összekapcsolását és a tározók növelését, továbbá Paks atomerőmű-blokkjának felújítását és egy új atomerőmű beruházásának ügyét is napirendre tűzni?
A kormánynak kettős lenne a feladata: egyrészt hatósági és banki vizsgálattal közvetlenül kiszűrni és segíteni az arra érdemes, versenyképes vállalkozásokat, másrészt folyamatosan tárgyalni a vállalatok tulajdonosaival és – ha multikról van szó – az anyavállalatok kormányaival. Magyarországot – tekintettel nyílt gazdaságára és a multik hangsúlyozott szerepére a GNP előállításában – a fenyegető pénz-, tőke-, áru- és foglalkoztatási protekcionizmus a lehető legsúlyosabban érintheti, ezért mindent meg kell tenni kivédésére.