© sxc.hu

Baranyai Ákos BOM-főtitkár olimpiaügyben született cikkemre írt  reagálását (Olimpia Budapesten, miért lenne rossz ügy?) olvasva, egy dolgot bizonnyal leszögezhetünk. Vitapartneremmel a jelen megítélésében szinte teljesen egyetértünk. Mint Baranyai úr is konstatálja: „a főváros és az ország jelenleg nem lenne képes olimpiát rendezni”. Továbbá, hogy „gyakorlatilag egyetlen hazai sport- vagy egyéb funkciójú létesítmény sem alkalmas olimpiai versenyszámok megrendezésére”. Fentiek valóban olyan tények, amelyet a legbuzgóbb olimpiapártiak sem tagadhatnak. Nézetkülönbségünk a közeljövőbeli megvalósíthatóság (pontosabban szerintem inkább megvalósíthatatlanság) tekintetében van.

Mégpedig alapvető szemléleti és koncepcionális eltérés. Úgy gondolom, az ötkarikás játékok 2020-as magyarországi rendezésének hívei fordítva ülnek a lovon. Ami a főtitkári hozzászólásból is kiderül. Idézve a hivatkozott véleményt, „az olimpiai fejlesztések utóhasznosításra kerülnek, és javítják a város gazdasági, szociális és infrastrukturális fejlettségi szintjét”, illetve „4646 milliárd forint összegű infrastrukturális beruházásokra is szükség van Budapesten és az országban. Ez azonban nem jelent tényleges többletkiadást. Ezen infrastrukturális beruházások döntő része ugyanis szerepel a különböző rövid és középtávú tervekben. Itt arról van szó, hogy ha az olimpia megvalósul, úgy ezeket a terveket következetesen végre is kell hajtani.”

Eme okfejtés logikája nagyjából úgy rekonstruálható, hogy „rendezzünk olimpiát, s akkor biztosan fejlődhetünk”. Holott a reális összefüggési sorrend így szól: „Elértük a szükséges fejlettségi szintet, tehát kezdhetünk olimpia rendezésén gondolkodni”. A XX. századi és a jelen ezredévi olimpiák elsöprő többségét regionális (netán globális) gazdasági és/vagy politikai nagyhatalmak rendezték (Ausztrália, USA, Dél-Korea, Németország, Kanada, Szovjetunió, Olaszország, Nagy-Britannia, Japán, Svédország stb). Ahogy a sportrendezvény mind grandiózusabb, költségesebb, tömegesebb, populárisabb lett, úgy vált dominánsan hangsúlyossá a nagyhatalmi jelleg.

Egyértelmű, hogy olimpiát kvázi garantáltan rizikómentes és üzembiztos jelleggel kétféle államtípus tud produkálni. Az egyik a fejlett, gazdaság-és társadalompolitikailag minimum középhatalmi méretű nyugati típusú piacgazdaság. Az Egyesült Államokról, a brit birodalomról, a második világháborút követő újjáépülés „gazdasági csodájának” fényében sütkérező Németországról és Japánról, a kis tigris Dél-Koreáról már a játékok előtt egy évtizeddel is tudni lehetett: gazdaságuk tőkeereje, költségvetésük relatív stabilitása folytán képesek a dologra. Vannak aztán a központosított, parancsuralomra alapozott diktatúrák (a hitleri Németország, a brezsnyevi Szovjetunió, a posztmaói Kína). Ahol pénz nem számít, lényeg a kirakatrendezvény révén nyerhető presztízsgyarapodás. E két változatnál mérget vehetünk a sikerre.

Voltak persze határesetek (Finnország, Mexikó, Görögország), de területük, népességük, idegenforgalmuk, gazdasági vonzáskörzetük alapján ezek is közelebb vannak a középhatalmi nagyságrendhez, mint hazánk. Nem azt állítjuk, hogy egy olyan kicsiny, egyoldalúan „befelé nyitott” gazdaságú, a nemzetközi pénzpiacok jóindulatától függő, sérülékeny költségvetési egyensúlyú állam, mint Magyarország ne rendezhetne egyedül olimpiát. Csakhogy itt – a fenti példákkal szemben – a sikerminimum is olyan mérhetetlen rizikó- és áldozatvállalást követelne (s annyi negatív utóhatást generálna), ami nincs egészséges arányban a végeredménnyel, így demokráciában vállalhatatlan.

Hogyan tudnánk garantálni, hogy a rendezvénybüdzsé nem fog elszállni? Hajlandóak lennének a magánkivitelezők bevállalni egy költségplafont? Amely fölött a többletkiadás már nem az államot, hanem őket terhelné? Honi viszonyainkat ismerve – ahol az összes bukott megaberuházást hetedíziglen az adófizetők nyögik – aligha. Persze Baranyai Ákos szerint ott van a „lakóingatlanokként utóhasznosított olimpiai és médiafalu, a biztonsági és telekommunikációs infrastruktúra, a dunai hajózás fejlesztése, valamint a sportcéllal és nem sportcéllal utóhasznosított sportlétesítmények”. Hát igen, álmodik a nyomor. Erzsébet- és Terézváros botrányai után merné bárki garantálni, hogy ezek nem válnának a telek- és ingatlanspekuláció martalékává?

A jelenlegi miniszterelnök elődje, Medgyessy Péter hat éve ígért üvegzsebet. Jelenleg csak óriási derültséget vált ki vagy éppen szitkozódást provokál ez a szó. Ki lenne olyan bátor, hogy 2015-re olyan körülményeket jósoljon, ahol a beruházó célja nem a költségvetés kartellszagú, haveri és pártos lerablása, hanem tisztes, minőség- és árérzékeny verseny? Nem kéne a ló fara helyett a sörényét és a kantárt markolni? Először optimális-minimális szinte leszorítani a korrupciót, hatósági inkompetenciát, a paternalista tőgyeken függeszkedő össznépi tehetetlenséget? S csak utána töprengeni a pályázaton?

Jómagam leghamarabb 2028 vagy 2032 táján látok halvány esélyt itteni olimpiára. De akkor is csak – miként a labdarúgási és világkiállítási pályázatoknál – Béccsel, Pozsonnyal, Ljubljanával vagy Zágrábbal közösen, „társbérletben” rendezve. Mindazonáltal e sorok írója akkor sem érezné magát nemzeti önérzetében végletesen bántva, ha az ő életében erre nem kerülne sor.

Végül pedig kíváncsi volnék, ki finanszírozza az említett „Pályázat Előkészítő Bizottságot (PEB)” - amely a Magyar Olimpiai Bizottság, a Magyar Paralimpiai Bizottság, a főváros és a kormány által kijelölt tagokból, továbbá a köztársasági elnök és a parlament által megválasztott személyekből tevődne össze - és a pályázás költségeit? Nem lenne-e példamutató gesztus, ha ennek cechjét nem a megszorításokkal sújtott közkassza állná, hanem azok a cégek, illetve sport- és médiavállalkozók, akik ezt szívügyüknek tartják? Valamint ismét felvetném: elfogadnának-e az olimpiát kivitelező magáncégek egy fix költségplafont? Amely fölött a kockázat csak az övék? Cserébe megkapnák az utóhasznosítás jogát (és persze rizikóját). Ha tényleg akkora bombaüzlet, nyilván kapnak az alkalmon. Nekem azonban kétségeim vannak. Mifelénk ugyanis jószerivel csak a közös ló kontójára nagylelkűek. Akinek nem elég, hogy fordítva ülnek rajta, de még a háta is túros szegénynek.