Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!Magyarország örök kényszerpályán?
Magyar politikusok visszatérő panasza, hogy kormányzásuk alatt az ország, külső, elháríthatatlan okok miatt válságról-válságra bukdácsolt, a külső erők ellenállhatatlan kényszerével szemben semmit sem tehettek. A panasz a mostani válság kapcsán is előjön. „Miként tudna ellenállni egy kicsi, sebezhető ország olyan viharnak, mely a nagyobbakat és erősebbeket is földre dönti?” - hangzik az érvelés. Egy figyelemreméltó mű az egykori német szövetségből való kiugrás esélyeit elemzi.
„tehetetlenek vagyunk a válsággal szemben”, mely az egész világot a hatalmába kerítette.
Kállay és kormánya |
Joó András Kállay Miklós külpolitikája című könyve, mely a Napvilág kiadó gondozásában, a Politikatörténeti Füzetek sorozatban jelent meg, felteszi a kérdést: volt-e bármiféle alternatívája Kállay Miklós miniszterelnök politikájának 1942. március 9-e, kormánya megalakulása, és 1944. március 19-e, a német megszállás között? Valóban törvényszerű és elkerülhetetlen volt a „kiugrási politika” kudarca, mely oda vezetett, hogy Magyarország Hitler utolsó csatlósaként, felméretetlen veszteségeket szenvedve fejezze be a második világháborút, vagy mégiscsak kínálkozott némi esély, amit a Kállay és köre elmulasztott?
Nem vitás, 1943 augusztusában, illetve szeptember elején, Mussolini bukása, és Olaszország kiugrása után kínálkozott lehetőség arra, hogy a magyar politikai elit javítson a bizonyítványán. A lélektani fordulatot érzékelték is a németellenes politikusok, a külügyminisztérium és a katonai titkosszolgálat angolbarát vezetői, akikkel Kállay ebben az időszakban intenzív konzultációkat folytatott: de közülük csak Kádár Gyula és Esterházy Móric (és persze Bajcsy-Zsilinszky Endre), pártolta, hogy Magyarország forduljon szembe Hitlerrel, egyoldalúan deklarálja a háború befejezését. Egy ilyen lépést, mely taktikus módon használta volna fel a náci Németország Kurszknál elszenvedett katonai vereségét, átmeneti politikai elbizonytalanodását, természetesen elő kellett volna készíteni.
Amennyiben Horthy Miklós egyértelműen megszövegezett proklamációt tesz közzé arról, hogy Magyarország befejezte a háborút (nem olyat, mint több mint egy év múlva, 1944 októberében), a kormány pedig támogatja az általános sztrájkot (melynek megszervezésére a szociáldemokrata vezetők készek voltak), elképzelhető, hogy egyes szomszédos országok, a Harmadik Birodalom szövetségesei, mindenekelőtt Románia és Bulgária hasonló lépésre szánják el magukat. A keleti front katonai helyzete ekkor, legalábbis elméletileg, még adott némi esélyt annak, hogy a nyugati szövetségesek érjenek elsőnek a Kárpát-medencébe, így a magyar katonai vezetők nem utasították volna el olyan egyértelműen az átállást, mint 1944 folyamán, amikor már egyértelmű volt, hogy Magyarországra a szovjet hadsereg vonul majd be.
Az olasz kiugrás nyomában bekövetkező dominó hatás talán cselekvésre sarkallta volna azokat a náciellenes német katonatiszteket is, akik végül 1944 július 20-án hajtottak végre sikertelen merényletet Adolf Hitler ellen. Amennyiben a náci Németország már ekkor, 1943 őszén megszállja Magyarországot, elképzelhető, hogy ezt csak szlovák, horvát, vagy román csapatok közreműködésével tudja csak megtenni. ami Magyarországot a háború utáni béketárgyalásokon hozta volna előnyösebb helyzetbe. Érdemes azt is latolgatni, mi lett volna a magyar zsidóság sorsa egy ilyen helyzetben, mennyi áldozata lett volna a deportálásoknak, ha azok egyáltalán bekövetkeztek volna. .
Joó András találóan állapítja meg könyvében: „Ebben a az igen rövid, néhány hétig tartó időszakban Magyarországnak csekély mértékű lehetősége nyílt arra, hogy saját sorsát kezdeményező módon befolyásolja. Így is ugrás történt volna a sötétbe, de egy olyan pszichológiai helyzetben, amikor – éppen az olasz fordulat kedvező hatása alatt – jobb reményekkel lehetett volna ugorni. A háborús kilátások ugyanis a későbbiekben romlottak, a kiválás már csak egy elkerülhetetlen katasztrófa mérséklését célozhatta utóbb, kedvező befejezéssel nem kecsegtetett. Ha Magyarország hirtelen bejelentéssel élve, érvénytelennek deklarálja a háromhatalmi egyezményt, azzal helyzetét ekkor egyértelművé teszi. Egyáltalán nem biztos, hogy a későbbi nagyhatalmi alkukötések kedvezőtlen hatásai alól kivonhatta volna magát, amint ezt jobb helyzetű vagy kedvezőbb megítéléssel bíró nemzeteknek sem sikerült, mégis ekkor volt, a körülmények viszonylatában, Magyarország külső megítélése a legjobb, amiből talán tőkét lehetett volna kovácsolni.”
A nyugati szövetségesek még arra sem voltak felkészülve, hogy kiaknázzák Olaszország kiugrását, képtelenek voltak a gyors előrenyomulásra, annak ellenére, hogy ekkor már csapataik jelen voltak a területen, nem tudták megakadályozni, hogy Mussolini még vagy másfél évre restaurálja az uralmát,. Nem véletlen, hogy Németország szövetségesei, Románia és Bulgária olyan sokáig kitartottak Hitler mellett. Finnország is 1944 szeptemberéig halogatta a kiugrást, elsősorban azért, mert a Szovjetunió nem volt hajlandó garanciát adni arra, milyen sorsot szán ezeknek az országoknak, azután, hogy megadják magukat. Finnország esete nemcsak azért tér el jelentős mértékben a kelet-közép európai országokétól, mert a finnek 1939-40 önvédelmi háborút vívtak a Szovjetunió ellen, és 1941 júniusában az elvesztett területeik visszaszerzésért léptek hadba. Mannerheim, Horthyval ellentétben, azért volt sikeres, mert az Egyesült Államok a színfalak mögött jelentős nyomást gyakorolt, hogy kapituláció esetén a szovjet csapatok ne szállják meg Finnországot. Ehhez Sztálin, tekintettel Finnország földrajzi helyzetére, no meg arra, hogy katonai erőire máshol volt szükség, fogcsikorgatva hozzájárult.
Utólag sincs kétség: Kállay Miklósnak, beszorítva a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió közé, kevés mozgástere volt. Ezzel együtt, még ebben a helyzetben is lehetett volna ügyesebben politizálni, élni az alkalommal, kezdeményezni akkor, amikor annak volt – igaz eléggé halovány – esélye a sikerre.
Pelle János
