Gázmizéria – magyar tanulságokkal
Hazánknak időben jött a vészjelzés: mihamarabb új energia-beszerzési forrásokat kell találnia. Nemcsak egy másik - a fokozódó kockázattal bíró Oroszországot elkerülő - gázvezetéket. Hanem a kifogyóban lévő (így középtávon meredek ívben dráguló) földgáz- és olajkészleteken alapuló fosszilis energiakorszak végóráira történő, preventív felkészülést.
© AP |
Nyilvánvaló, hogy minél ritkább a fekete és kék arany, úgy lesz egyre drágább a vásárlók számára. Ráadásul a bajok korántsem az energiaínséggel kezdődnek, hanem máris jelen vannak. A nyugati és a magyar energiapiac közös paradoxonja, hogy fogyasztásával olyan rezsimeket juttat bevételhez, amelyek minimum biztonságpolitikai kockázatnak tekinthetőek. Nyugati források tudni vélik, hogy az olajprofitban úszó szaúdi királyság nyereségének bizonyos hányada – jótékonyságinak álcázott alapítványokon, fedőcégeken át – a terrorszervezetek zsebébe vándorol. De a gázexportőr Moszkva is pörgős ütemben fejleszti hadiiparát és haderejét, előszeretettel karolva fel olyan nyugatgyűlölő államokat, mint Venezuela és Irán. A világpolitika torz fintora, hogy az euroatlanti civilizáció külső energiafüggése teszi lehetővé olyan rendszerek tartós fennmaradását, amelyek szemben állnak a pluralista, piacpárti eszményekkel.
Miközben az energiahordozóban szűkölködő peremvilágok azért nem fejlődnek, mert nincs miből (a segélyeket ellopják, a tőke pedig nem jön), az energiában gazdagok azért nem, mert „nincs miért”. Az Arab-félszigeten, illetve a volt Szovjetunió energiahordozókban bővelkedő országaiban, Oroszországtól Türkmenisztánig, az olaj- és gázpénzeknek köszönhetően a tekintélyuralmi-abszolutista rendszerek látszatra prosperálnak, az állam képes biztosítani az alanyi jogú közszolgáltatásokat, a fejlődő régiók átlaghoz mérve bőkezű szociális juttatásokat, a térítésmentes közép-és felsőfokú oktatást. Ha viszont a fosszilis bőségszaru kiürül, a jólétnek nem lesz fekete vagy kék aranyfedezete.
Oroszország nem éri be azzal, hogy a gázeladás révén biztosítson magának időleges - ámbár távlatilag egyre bizonytalanabb - lakossági stabilitást. Részben az energiakártya kijátszásával akarja helyreállítani birodalmi (és regionális) tekintélyét. A Kreml jól érthető üzenete Brüsszel felé: „Vegyétek le a kezeteket Ukrajnáról, és kaptok gázt.” Meg akarja ugyanis gátolni, hogy szomszédságát nyugatpárti országok alkossák. Erre a zsarolásra az uniónak határozott, kategorikus választ kellene adni. Az exportbevételektől függő Oroszország maga alatt vágja a fát a rugalmatlan hozzáállással, mivel prioritássá emeli az őt megkerülő, szerepét leértékelő Nabucco-tervet.
Nekünk viszont a nagyhatalmi és globális stratégiai magasságokon túl az is fontos, hogy mint kisnemzet és átlagfogyasztó, mit tehetünk a kiszolgáltatottságunk csökkentéért. Pillanatnyi kényszerpályánk dacára nagyon is sokat. A hazai energiafelhasználást ugyanaz jellemezte mostanáig, akár az áru- és gépjárműhitelekre alapozott költekezést. Pazarló, a lehetőségeken túlterjeszkedő fogyasztás. Ilyen szempontból a gázmizéria ugyanúgy kapóra jöhet, mint pénzügyi világzűr. Rádöbbentheti a vásárlóközönséget: a növekvő, gyakran fedezetlenül gerjesztődött igényeknek objektív korlátai és határai vannak.
Jó lenne, ha állampolgári szinten jobban takarékoskodnánk az elektromos energiával, ha előnyben részesítenénk a kisebb fogyasztású gépkocsik vásárlását, ha korszerűsítenénk a lakás vagy a családi ház hőszigetelését, fűtésszabályozását. A kormánynak pedig támogatnia kellene a geotermikus fűtőművek, napenergia-telepek, szélkerékparkok létesítést célzó beruházásokat. Méghozzá nem jelképes, hanem tömegeket ellátó méretekben. A megújuló energetika fejlesztése adókedvezményekkel, támogatásokkal, a hatósági engedélyeztetés lerövidítésével működhet. A másfelé kígyózó gázútvonalak építése mellett egyéb, hagyományos energiapótlási opciókat is mérlegelni kell. Ilyen például a kisebb belföldi vízerőművek létesítése, a paksi atomerőmű kapacitásbővítése - ha az nem lehetséges, új erőmű felépítése.
Nyitott gazdaságú, energiaimportőr országunknak jó tanulópénznek bizonyulhat a mostani krízis. Rossz úton járnak a magyar vezetők, amikor tekintélyelvű alapon nyugtatgatják a lakosságot. Mondván, hogy „nincs itt semmi gáz”, mi, bölcs politikusok elintézzük a dolgot Holott azt kéne tudatosítani: lehet, hogy a válság hamarosan elül, de attól az energetikai függőség változatlanul Magyarország Achilles-sarka marad. A változás csak kitartó, szívós munkával - és össztársadalmi hozzájárulással - lehetséges. Energiatudatosság, az orosz gázzal szembeni alternatívák, és másfajta, adott esetben teljesen új források beiktatása lehet a túlélést segítő triász.
Papp László Tamás