Úgy tűnik, valóban igaz, hogy a gazdasági krízis sokaknál a lelki egyensúly megbomlását okozhatja. Politikusaink máris vizionálnak. Ez náluk pillanatnyilag azzal jár, hogy fényesen csillogó, egymást lefedő karikákat látnak. Mégpedig számszerűen pont ötöt. Nyilván eme módosult tudatállapotnak köszönhető, hogy a főváros önkormányzata egységesen rábólintott a 2020-as olimpia tervére. Nyilván bagatell apróságnak számít, miszerint jelenleg egy ilyen kalandorakció az ország biztos csődjéhez vezetne. Amikor a segély-és nyugdíjrendszer az utolsókat rúgja, az egészségügy krónikusan tőkehiányos, etnikai törésvonal szabdalja a nyomorgó, eladósodott kistelepülések százait, olimpiáról szőni terveket: cinikus merénylet a jóérzés és a pénztárcánk ellen.       

Olimpiát először Orbán Viktor vizionált a rendszerváltás után. A 2002-es választások előtt bedobott ötlethez nemcsak a jobboldali kormány pártjai csatlakoztak. Hanem Demszky Gábor főpolgármester és Medgyessy Péter szocialista kormányfőjelölt is. Orbán célja politikai bázisának szélesítése volt. De a kampány múltával a lelkesedés alábbhagyott, a dolog egy időre el lett felejtve. Főleg, miután elkészült a PriceWaterhouse hatástanulmánya, amely a grandiózus rendezvényt 4600 milliárd forintba taksálta. (Ez akkor nagyjából hazánk éves költségvetésének felelt meg.) Megjegyeznénk azt is, hogy például   a 2004-es athéni játékok rendezési cechje - a jelentés szerint - a legvégén 75 százalékkal haladta meg az eredetileg betervezettet.

Bizonyos érdekkörök viszont a későbbiekben is folyamatosan nyomatták a témát. Budapesti Olimpiai Mozgalom (BOM) néven – hírességek, nagyvállalkozók, topmenedzserek, sportemberek részvételével – lobbiszervezet is alakult a célért. Időközben a dátum 2016-ra, majd 2020-ra változott, de a törekvés ugyanaz. Rávenni a törvényhozást, hogy adja be a pályázatot, s a jövőben rendeljen oda száz- és ezermilliárdokat a kivitelezhetőség érdekében. Miért jó ez nekik? A sportvezetőknél mindez egyértelmű. Pekingben elszenvedtük sportnagyhatalmi öntudatunk Trianonját. Csapatunk teljesítménye jókorát zuhant. A kádárizmus örökségeként ma is állami tőgyeken függeszkedő, hanyatló sportbürokráciának egy olimpia a megváltást jelentené. Kit érdekel, hány aranyat gyűjtöttünk, ha mi csináljuk az olimpiát? Ami önmagában bőségszaruként funkcionálna a közpénzeket gazdaságtalan, nehezen átláthatóan osztó (netán magánzsebekbe csorgató) posztkommunista sportfinanszírozásnak.  

Függetlenül attól, hogy Magyarország belerokkanna, rengetegen hatalmasat szelhetnének az ötkarikás tortából. A beruházást végző nagyvállalatok számára ez óriási profit és kockázatmentes, biztos üzlet lenne. Ugyanis, „az olimpia kijelöl egyfajta kényszerpályát: a megkezdett beruházások nem állíthatók le, ha többe kerülnek a tervezettnél, máshonnan kell elvonni a szükséges erőforrásokat.” – hivatkozik idézett tanulmányra az Origo elemzése. Tehát hiába verődnek fel utólag az árak, nincs mit tenni.   Tetejébe egy olimpia akkora sportlétesítményeket igényel, melyeket országunk a nyári játékok végeztével aligha tudna mire használni. Fenntartásuk, állagmegóvásuk további összegeket vonna el. Emellett idézzük fel, mennyi probléma van az olyan (az olimpiához viszonyítva közepes léptékű) közberuházásokkal, mint a 4-es metró vagy a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa. Lemondások, kirúgások, egymásra mutogatás, állandósult botrányszag, röhejes melléfogások, burleszkbe illő impotens dülöngélés.

Etatista tévhit, hogy a gazdasági üzemzavarok megszűnnek, ha öncélú megalomániás terveket ültetünk át a valóságba, amelyek felülmúlják a fáraók piramisait, a középkori székesegyházakat, és egyenesen a szocreál betonszörnyekkel konkurálnak. Kétségtelen, az olimpia rövidtávon – hatalmas pénzügyi árat fizetve érte – mesterségesen növelné a foglalkoztatottságot, a gazdasági prosperitást. Csakhogy annál nagyobb utána a visszaesés. Miközben sorban válnak kérdőjelessé a régebben alanyi jogú juttatások, talán a lakosság sem olyan balek, hogy engedje magát ilyesfajta pilótajátékba rántani.

Papp László Tamás