Gyurcsány Ferenc kormányfő. A népszavazás és a válság felforgatta a terveket. © MTI

Politológiai értelemben az idei év mindössze néhány hónapig tartott; ugyanis 2006 áprilisában kezdődött az „év”, az Új Egyensúly Program meghirdetésével, majd a „szociális népszavazással” 2008. márciusban zárult le ez az időszak. Amennyire elhúzódott a sajátságos belpolitikai naptár szerint a második Gyurcsány kabinet – csaknem két teljes esztendőt egybeolvasztó – első szakasza, várhatóan annyira fog kitolódni második fele, a hosszú 2009-es esztendő is.

A kényszerűen megszorító, válságkezelő jellegüknél fogva is egymásra rendkívül hasonlító szakaszokat elhatárolja egy mindössze hat hónapos – az idén áprilistól októberig terjedő -, nagyjából a kormányzati ciklust is félbe szelő, politikailag „inaktív” időszak. Ez utóbbi a szakmapolitikai átalakítások miniszterelnöki leállításával vette kezdetét, folytatódott a szabad demokratáknak a koalícióból emiatt történt kilépésével, egészen a másodlagos jelzálogpiaci válság hatásainak magyarországi jelentkezéséig. A „leánykori nevén” piaci turbulenciának hívott globális recesszió következtében valószínűleg legalább 2010 végéig tartó, vagyis a választások kimenetelétől függetlenül, a balközép kormány utolsó költségvetési évének zárásáig terjedő szakasz már gyökeresen más világgazdasági – és ezáltal – belpolitikai keretek között zajlik le, mint a ciklus azt megelőző első fele.

Akadozó modernizáció

A rendszerváltozást követően majd’ minden országgyűlési választás alkalmával elhangzottak olyan – egyébként megalapozott – elemzői vélemények, hogy a szerkezeti reformok végrehajtása (korábban az euroatlanti integráció sikere) érdekében kívánatos volna a mindenkori kormánypártok újbóli választási győzelme. Az Orbán-kabinet által a társadalom irányába sugárzott „életérzés” a jobboldali koalíció hatalomra jutását követően szinte azonnal a kormányzását „legalább három ciklusra tervező” kurzus önmeghatározására épült, majd a balközép is – 2002-es győzelme után – az uniós csatlakozást követő hosszabb belpolitikai konszolidációval számolt (ami reményeik szerint automatikusan egy több cikluson átívelő, változatlan pártösszetételű kormányzati hatalmat eredményezett volna).

Azonban ezzel a – reálisnak tűnő, a 2006-os választási eredmények fényében első ránézésre beigazolódni látszó – szociálliberális várakozással ellentétben a rendszerváltozást követően megszakítás nélkül elsőként „duplázó” MSZP-SZDSZ-tandem elmúlt hat esztendeje ideológiai, szakmapolitikai, vagy személyi értelemben sem rajzol ki egységes kormányzati korszakot, sőt, ezen szempontok alapján ’90-óta a leginkább töredezett kormányzati periódusnak tekinthető. Ezt jelzik a szinte negyedéves gyakorisággal meghirdetett, végrehajtási szakaszba általában el sem jutó keretprogramok, az egymást részben átfedő, részben keresztező – legfeljebb kommunikációs hozadékkal bíró – fejlesztési tervezetek.

A jóléti rendszerváltás programjával hatalomra jutó, egyszerre jóléti, jogállami és gazdasági fordulatot hirdető vagyis eleve egymásnak ellentmondó prioritásokat meghatározó Medgyessy-kormánynak, az Új Közép irányzatát kampánytechnikailag követő, de ideológiailag inkább a klasszikus kontinentális (francia) modellhez hasonuló programja előbb gazdaságpolitikai szinten lehetetlenül el 2003 nyarára (első töréspont), majd egy esztendővel később népszerűségi és ismételten előtérbe kerülő legitimációs zavarok folytán pártpolitikai támaszai is végzetesen meginognak. 2004 nyarán a nyíltan piacelvű Gyurcsány Blair-i, posztmodern szociáldemokrata ideológiája módosítja a kormányzat ideológiai hátterét (második töréspont).

A Száz lépés program szerkezeti reformokat elodázó, de a közvélemény számára a kormányzati aktivitás látszatát keltő sikeres időhúzásának segítségével győzelemre vitt 2006-os kampány lezárultával meghirdetett fiskális restrikción alapuló Új Egyensúly Program képezi a harmadik, egyébként a legmélyebb szakaszhatárt a korszakban. Ekkor válik 2002 óta először párhuzamossá a balközép programjának ideológiai és a szakmapolitikai síkja, azonban a korábbi koherencia-zavar felszámolása ami az államreform újraindítása szempontjából elengedhetetlennek bizonyult, a párt potenciális bázisa számára nagyrészt az előző ciklus főként jóléti eredményeinek cáfolatával ért fel, gyors népszerűségvesztést eredményezve.

A hosszú 2006 több államháztartási részrendszer – oktatás, egészségügy, államigazgatás – párhuzamos átalakítását célul kitűzve, és a korábbi konszenzuális kormányzási modellt nyíltan konfliktusos reformprogrammal felváltva indult. Ennek során a kormányzati működés az időszak legkoherensebb programja mentén szerveződött, függetlenül annak színvonalától, intézkedéseinek kidolgozatlanságától és komoly egyeztetési hiátusaitól. Ezt azonban megakasztotta a „szociális népszavazás” márciusi végeredménye, elindítva a tárgyalt időszak negyedik – immár társadalmi és pártpolitikai egyeztetésekkel tarkított – konszenzuskereső periódusát.

Kiegyezés helyett megegyezés

A véleményformálók körében ismételten divatba jött, régi-új „kiegyezés-analógia” mentén értelmezett tavaszi és nyári belpolitikai események az új társadalmi-politikai kiegyezés létrehozásának elsődleges kormányzati terve köré csoportosulnak. A fentiek kapcsán nem lehet eltekinteni a ’67-es kiegyezéssel kapcsolatban általánosan uralkodó tévhitektől: a kiegyezés valójában csekély mértékben tekinthető megvalósuló- és pláne történetileg sikeres, mintaadó – társadalmi-politikai konszenzus-modellnek, hiszen a hazai politikai közösség egyik fele és az azt reprezentáló politikai elit, valamint a köréje szerveződő gazdasági, kulturális, közigazgatási elitcsoportok kétségbe vonták az általa létrehozott közjogi és gazdasági modell legitimitását. Azaz a konszenzus etalonjaként számon tartott kiegyezés nem volt több mint a hazai politikai osztály egy része és a birodalmi elit közötti megegyezés, hiszen általános társadalmi elfogadottságra nem tett szert.

2008 áprilisától a gazdasági válság októberi jelentkezéséig bezárólag a domináns politikai konfliktuspontokat (akár az egykori koalíciós felek, akár a kisebbségi kabinet és a legnagyobb ellenzéki párt viszonylatában) elsősorban, illetve kizárólag a korábbi belpolitikai elemek határozták meg: a reformok leállításának vádja a liberálisok részéről, a legitimációs deficit hangoztatása a Fidesz irányából, valamint új konszenzus keresése a szocialisták oldaláról. A másodlagos jelzálogpiaci válság kontinentális, majd hazai megjelenése egyik napról a másikra tette semmissé azt a két hónapos politikai napirendet, amely a Megegyezés augusztusi kormányfői programjára, illetve az arról folytatott „egyeztetésre” épült. A 2002 óta tartó politikai időszámítás, a kizárólag belső okokra visszavezethető gazdasági stagnálással, a szakpolitikai reformsorozat kudarcával, kormányzati legitimációs deficittel, valamint többszöri szocialista ideológia-módosulással együtt, napok alatt merült a feledés homályába a recesszió következtében.

Még 2002-ben lehetett közgazdaságilag megalapozatlanul jóléti rendszerváltásra választási (majd társadalompolitikai) programot építeni, miként az előző parlamenti választások alkalmával is a politikai diskurzusnak részese lehetett az együttes adócsökkentés és szociális kiadásnövekedés ígérete. Azonban idén októbertől (az első, még három százalékos növekedéssel kalkuláló költségvetési tervezet visszavonásától) kezdve a politika belső, azaz nemzetállami ritmusa nem függetlenítheti magát sem látszólag, sem ideiglenesen a külső, globális körülményektől (ezt az összefüggést a nemzeti valutánk elleni pénzpiaci támadást követően az IMF-hitelkeret folyósítása a nyilvánvaló fiskális kényszereken túlmenően szimbolikusan is alátámasztja). A költségvetésről való megegyezés az egykori kormánypártok között végül létrejött (habár a nyár végitől gyökeresen eltérő fiskális célkitűzések mentén). Azonban kérdéses, hogy a magyar politika ennek köszönhetően visszatér-e az államreform (idén márciusban kényszerűen elhagyott) útjára? A második Gyurcsány-kabinet hivatalba lépésétől kezdődően a kormányzati kommunikáció folyamatosan elkövette azt a reformok társadalmi elfogadása szempontjából később végzetesnek bizonyuló hibát, hogy a nagyrendszerek strukturális átalakítását és a makropálya fiskális restrikció útján történő (vártnál gyorsabb) kiigazítását együttesen államháztartási reformként definiálta. Holott a költségvetés hiányának csökkentése nem tekinthető reformértékűnek, az újraelosztás GDP-arányos mérséklése, valamint a főbb államháztartási tételek közötti forrás-átcsoportosítás nélkül (a jóléti szférából a gazdasági alrendszerek felé). A közvélemény és az érintett érdekképviseletek számára a vásárlóerő csökkenésével, széles társadalmi rétegek életszínvonalának stagnálásával és a közszféra jelentős leépítésével járó restrikció azonosult a szakmapolitikai átalakításokkal, ami hosszú távon alapvetően határolja be azok későbbi kormányzati megvalósításának lehetőségét.

A pénzügyi válság és az annak nyomán erősödő reálgazdasági visszaesés elvben elősegíthetné a társadalmi-politikai konszenzus létrejöttét az ezredforduló óta halogatott szerkezeti reformok érdekében. A ’90-es évek végéig a közép-európai térség legsikeresebbnek tekintett államreformjának folytatása irányába mutat a Reformszövetség megalakulása is (illetve azt erősítik a kormány és az ellenzék összefogásának társadalmi igényét jelző felmérések is). Azonban a költségvetés liberális nyomásra elfogadott gyors hiánycsökkentő koncepciója – kiegészülve a jegybank kamatpolitikai tévedéseivel – a kelleténél fokozottabb mértékben fogja súlyosbítani a hazai foglakoztatási és növekedési deficitet. Mindez az egyensúlyi mutatók javulása és a monetáris konvergencia megvalósulása mellett a társadalmi tőke leértékelésével a modernizáció, azaz a reálkonvergencia középtávú alapjait ássa alá, ami a humán tényező leértékeléséből finanszírozott államreform fenntarthatatlanságára figyelmeztet.

Pétervári Zsolt