Gyurcsány Ferenc és Robert Fico © TASR

Gyurcsány Ferenc és Robert Fico révkomáromi találkozója nem sok eredménnyel zárult. A magyar kormányfő hat javaslata nem talált kellő fogadtatásra, és a négypontos közös nyilatkozat is elég tárgyszerűtlen volt.

Amikor a régóta húzódó konfliktus legújabb fejezete megkezdődött, ésszerűnek tűnt, hogy a megoldás felé vezető út kezdő lépéseként egy nyilvános televíziós vitát tartsanak. Nem egy négyszemközti találkozón vitatkoztak volna a felek, hogy egy semmitmondó nyilatkozat kiadását követően minden menjen tovább az eddigi medrében, hanem a két ország állampolgárai számára éppúgy, mint a nemzetközi nyilvánosság számára egyértelművé váltak volna az álláspontok, világosak lettek volna ki mi mellett érvel és mivel vitatkozik. Igaz, egy ilyen vita megszervezése csaknem lehetetlen (nálunk a miniszterelnök-jelölti viták is csak nagy erőfeszítések árán jönnek létre), ráadásul a nemzetközi diplomácia másképpen működik: ilyen „mérkőzésre” mindezidáig nem volt példa. Épp ezért volt kissé meglepő, amikor a találkozó után spontán módon mégiscsak megtartották ezt a vitát (még ha nem is a fenti formában), mivel a sajtótájékoztató egy csaknem másfél órás adok-kapokká fajult.

Természetesen gyakran előfordul, hogy egy találkozót követően a politikusok a nézetkülönbségeket is fontosnak tartják megemlíteni, de ezt általában elintézik pár mondattal, és azután az eredményekről és a további egyeztetések lehetőségeiről beszélnek. Ezúttal fordítva történt: a szlovák miniszterelnök, miután lerótta a találkozó eredményességét hangsúlyozó kötelező köröket, egy vélhetően előre megkomponált rövid vádbeszédet tartott, amelyben hangzatos fordulatok keretében felsorolta kifogásait és sérelmeit.

Ezek után a magyar miniszterelnök nemigen tehetett mást, mint reagálva partnere megnyilvánulásaira, az elhangzottakkal szembeállította a magyar érveket és kifogásokat (ha ezt nem teszi akkor a külföldi híradásokban és cikkekben a találkozó kapcsán kizárólag a magyar fasizmus exportjáról és a magyar szélsőségesek revíziós törekvéseiről lett volna szó). Ezekre pedig a következő körben a szlovák fél reagált. Tehát nem csupán felsorolták a panaszokat, hanem a sajtó kérdéseire válaszolva (a sajtótájékoztató végén mind a magyar, mind a szlovák média két-két kérdést tehetett fel), egymással replikáztak. A helyzet teret nyitott az álláspontok ütköztetésének. Úgy tűnt, a vitában végül a magyar miniszterelnök kerekedett felül. Ezt Fico is így érezhette, mivel nem sokkal később – egy televíziós interjúban – indignáltan megvádolta a szlovák sajtót, hogy a sajtótájékoztatón helytelenül viselkedett, és „idegen érdekeket szolgált”.

Ha máshonnan nem is, de legalább az amerikai külpolitikából megtanulhattuk volna, hogy a nemzetközi közvélemény ítélete és nyomása nagyon sok esetben döntő fontosságú lehet egy konfrontatív szituáció kezelésében. Menedzselni kell tehát a konfrontációhoz kapcsolódó értelmezéseket, méghozzá úgy, hogy a saját értelmezésünk váljon dominánssá. Ami a magyar-szlovák konfliktus nemzetközi tálalását illeti, az egész jól működött az elmúlt években: mindaddig, amíg az Európai Parlament szocialista frakciója nyomást gyakorolt a szlovák kormányfő pártjára, más volt a hangnem. Robert Fico kezdeményezett újra és újra találkozókat, aminek létrejöttét Gyurcsány Ferenc feltételekhez tudta kötni. Ez az előny mára elolvadt, mert a külföld korántsem ítéli meg egyértelműen, ki a felelős az ellentétek periodikus felélénküléséért.

Újra és újra „el kell adni” a konfliktus magyar értelmezését, mégpedig a marketing törvényeinek megfelelően: jól kell megválasztani a célközönséget (amely hatást tud gyakorolni a dolgok alakulására); fogyaszthatóvá és emészthetővé kell tenni saját álláspontunkat; megfelelően kell csomagolni az üzeneteket. Ám a képi szimbolika – a korábbiakkal ellentétben – most nem a mi javunkra játszik. A nyilas relikviákkal felszerelt egyenruhások masírozása ugyanis sokkal kelendőbb a külföldi médiában, mint a magyar fél sérelmeit képező ügyek. A tankönyvek problémáját, vagy a jogi szabályozásban és a finanszírozásban érvényesülő diszkriminációs próbálkozásokat sokkal nehezebb hatásosan tálalni, mint a szlovák zászló elégetését Budapesten.

Könnyen lehet, hogy valódi előrelépést a két ország kapcsolatának javításában csak alsóbb szinteken lehet elérni. Például a társadalmi kapcsolatok szorosabbra fűzésével, közös kulturális programokkal, értelmiségi konferenciákkal, a szomszédos térségek regionális együttműködésének erősítésével (közös uniós pályázatok indításával). A konfliktuskezelés tekintetében sokat segítene egy nagyszabású kulturális magyar évad megszervezése Szlovákiában.