Lassan tíz éve nincs olyan hónap, hogy a hazai sajtóban meg ne jelenne egy írás az SZDSZ végső válságáról és rövid távon várható megszűnéséről. Mégis: az SZDSZ egyelőre mindegyik végső váláságát túlélte, s ma is fontos szereplője a magyar politikának. A koalíciós szakítás után különösen indokolt elgondolkodni azon, nem túl korai-e egy újabb „végső” válságot hirdetni?

Az SZDSZ politizálásának bírálata jó néhány politikus, s még ennél is több honi közíró kedvenc időtöltése. A liberálisokat támadni mindig hálás feladat. Míg a bal-, vagy a jobboldal vezető pártjának problémáiról írva a szerző tudhatja, a politikai sajtó egyik fele megtámadja majd írását, az SZDSZ-el kapcsolatos írások jobbára nem hordoznak ilyen kockázatokat. Sőt: az SZDSZ hibáit felemlegető szerző még abban is bízhat, hogy a liberális értelmiség is sok tekintetben osztja majd aggodalmait.

Az SZDSZ "folyamatos, sőt, egyre mélyülő” válsága egyik olyan toposza a magyar politikával kapcsolatos írásoknak, amelyet a tények hosszú évek alatt sem tudtak kikezdeni. Legyen szó 1989-ről, 2002-ről, vagy éppen 2006-ról, az SZDSZ eltűnése a következő választáson – legalábbis a publicisztikák szintjén – biztosra volt vehető. Az elemzői állításokkal kapcsolatos reflexió Magyarországon nem tart még azon a szinten, hogy ha valaki egy párt „mielőbbi” eltűnését vizionálja egy választás előtt, akkor négy év múlva – amikor e párt, dacolni merve az elemzői elvárásokkal, még mindig létezik – hasonló prognózisát legalább minimális fenntartással kezeljük.

Szentpéteri Nagy Richárd minapi írása iskolapéldája annak, hogyan lehet egyetlen cikken belül egymással teljesen ellentétes – de egyaránt negatív – toposzokat megfogalmazni egy párttal kapcsolatban. Mindezt annak érdekében, hogy a lesújtó következtetés „megalapozott” legyen.

Liberális „bűnök”

A liberálisok helyzetét és politikai szerepét taglaló írások ezekkel az ellentétes toposzokkal egyébként is tele vannak. Az SZDSZ a koalíciós időszakban egyrészt a kutyát csóváló farok, amely tényleges és érdemelt súlyánál sokkal jelentősebb – és persze negatív – befolyást gyakorol az eseményekre. Ezzel egyidőben, „az SZDSZ teljes eljelentéktelenedése” is megfigyelhető. Hiszen, hangzik az érvelés, a párt a számára legfontosabb vitákban rendre alulmarad. Az SZDSZ egyszerre foglya marginális érdekeknek és kisebbségi csoportoknak, miközben nem lép fel e csoportok érdekében. Sőt, nem is képviseli őket.

Ismét csak a koalíciós korszakban: az SZDSZ túl sok konfliktust vállal az MSZP-vel, ahelyett hogy „békében” kormányozna együtt partnerével. Mindeközben az SZDSZ túl sok kompromisszumot is köt – szintén az MSZP-vel –, és nem lép fel eléggé a liberális elvek védelmében. Bár intellektuálisan igényesebb szerzők ezeket az ellentétes állításokat külön cikkekben fejtik ki, e toposzok annyira részévé váltak a liberálisokkal kapcsolatos elemzéseknek, hogy igazságtartalmuk rendszerint nem igényel bizonyítást.

Szentpéteri cikke egy újabb ilyen állítás-párral gazdagítja e diskurzust. Cikke szerint az SZDSZ végső soron már szinte semmit nem képvisel; választói nem tudhatják, milyen programja van a liberálisoknak. Másrészről viszont, az SZDSZ „társadalmi felhatalmazás nélkül” kívánta egészségügyi reformprogramját keresztülvinni a kormányon és a parlamenten. Az ellentmondás nyilvánvaló: ha az SZDSZ-nek nincs programja, aligha tudja azt „erőszakosan” képviselni a társadalom többségi véleményével szemben.

Kisebbség és többség

Ha félretesszük a fenti, megalapozatlan közhelyeket, Szentpéteri cikke felvet egy fontos problémát az SZDSZ, vagy éppen bármelyik kisebbik koalíciós párt szerepvállalásával kapcsolatban. A Méltányosság elemzőjének állítása szerint a választók mára eljutottak oda, hogy nem őket kifejező pártokat, hanem kormányokat választanak. Ebben a gondolatban egy koalíció kisebb pártja voltaképpen egy anomália: mivel kisebb koalíciós partner, definíció szerint nem rendelkezik többségi támogatással. E logika szerint az SZDSZ által képviselt valamennyi programot a választók 93,5 százaléka elutasítja – hiszen a párt 6,5 százalékot kapott a legutóbbi választáson. Ebből viszont az következik, hogy egyáltalán semmilyen politikát nem követhet – hiszen ilyen értelemben vett „felhatalmazása” nincs. Ha elfogadjuk e logikát, bármilyen koalíciós kormány kisebbik pártjának szerepe kimerül abban, hogy megóvja a kormányt saját kispárti programjának adaptálásától.

Mindez azonban egyet jelent annak a kimondásával, hogy kétpártrendszert, de legalábbis egypárti kormányt akarunk. Csak egypárti, többségi kormányok hivatkozhatnak arra, hogy minden döntésükhöz többségi felhatalmazásuk van. Sőt: még az ilyen kormányok is szembekerülhetnek ciklus közben a választói akarattal – ahogyan ezt ma Magyarországon világosan látjuk.

Bármilyen fájó is kimondani, többpártrendszerekben mindig vannak pártok, amelyek csak a választók kisebbsége számára szimpatikusak. A kétpártrendszerek nagyon ritkák: a legtöbb demokráciában a választóknak igényük van arra, hogy ne csak két alternatíva között válasszanak.

A többség számára a kisebb pártok persze csak „komplikálják” a döntéseket és „nehezítik” a kormányzást. E kisebb pártok támogatói számára viszont e pártok jelentik a garanciáját, hogy az ő véleményük is megjelenhet a politikában.

Kísérlet a liberális alternatívára

Nem kérdés: az SZDSZ úgy a távolabbi, mint a közelmúltban számos hibát elkövetett. Igaz az is: három hónappal a koalíciós szakítás után még nem világos, miben áll az SZDSZ ellenzéki szerepe.

Látni kell azonban: a liberálisok most valami olyasmit próbálnak, amire még nem volt példa a rendszerváltás utáni Magyarországon. Megpróbálják ellenzéki alternatíváját nyújtani egy olyan párt által irányított kormánynak, amellyel az utóbbi tizennyolc év legnagyobb részében együttműködtek.

Nem tudhatjuk, az SZDSZ kísérlete, hogy önálló és hiteles liberális alternatívát építsen fel, sikeres lesz-e. Az SZDSZ ellenzéki léte és ebből adódó magatartása azonban mindenképpen elég újszerű ahhoz, hogy ne lejáratott toposzok és sztereotípiák alapján elemezzük.

Tóth Csaba

A szerző a Republicon Intézet stratégiai igazgatója