Kiss Ernő © Pataky Zsolt

Valószínű, hogy az igazságot csak két ember tudja. Természetesen a nyilatkozó főrendőr, aki Draskovics Tibor jelenlegi rendészeti minisztert lényegében közhatalmi visszaéléssel hozza gyanúba. S a tárcavezető – az ügy idején államtitkár –, aki cáfol és perrel fenyeget. Bajos volna letenni a garast valamelyik fél mellett. Attól, hogy valaki sértett, még beszélhet igazat. Mint ahogy sértődésmentesen is lehet hazudni. És fordítva is, persze. Nem a motiváció számít, hanem a bizonyítható valóságtartalom. Életszerűtlennek tűnő dolog éppúgy megtörténhet, ahogy életszerű történet is lehet kitaláció. Mivel a dolog elévült, jogerős felmentő vagy elmarasztaló ítélet nem született róla, a legtöbben politikai rokon- és ellenszenvüknek megfelelően fogadják. Mi azonban próbáljunk elfogulatlanul mérleget vonni.

Nem tudni, melyik rosszabb: ha a szervezett bűnözés elleni rendőri harc valahai főnöke gátlástalanul hazudik, alaptalanul rágalmaz, vagy ha az őt felügyelő kormánytagról derül ki: gazdasági vétségben cinkostárs. Egyvalami azonban garantálható: a ragadós ügyből egyikük sem tud foltmentesen kikeveredni. Ha a miniszterről kiderül, tényleg sáros, nemcsak ő bukik, de főnökét is lehúzhatja a botránymocsár örvényébe. S még ha nem (vagy csak részben) igaz a vád, akkor is a teljes uborkaszezont kitöltő, a kormány népszerűségét rontó muníciót ad a Fidesznek.

Alaptalan rágalmak esetén Kiss Ernő szintén megütheti a bokáját. Nemcsak a jogi következmények miatt. Ha egyértelműen kibukna, hogy félreinformálta a médiát, attól kezdve (legalábbis a független lapokban) ő válna célponttá. Kutatnák, milyen érdekek állhatnak Draskovics kompromittálásának hátterében. Mellesleg, ha – tegyük fel – a tábornok leleplezése őszintének bizonyulna, az vajmi keveset javítana az ő morális tőzsdeindexén. Hisz amennyiben reálisnak fogadjuk el a sztorit, akkor miről is szól pontosan? Nem kevesebbről, mint hogy az akkori kormányfő, Horn Gyula az államtitkárával szembeni vizsgálat eltussolását indítványozta a rendőrség illetékes csúcsvezetőjénél. Vagyis politikusként illetéktelenül beavatkozott a folyamatban lévő nyomozásba. Kiss pedig nem tagadta meg a hatáskörtúllépő felvetés végrehajtását, nem mondott le beosztásáról, a nyilvánosság elé is csak a jogvesztő határidő lejárta után lépett. Ergo, ha Horn és Draskovics visszaélésekben bűnös, úgy Kiss Ernő minimum tettestárs.

Honi politikai folklórunkban a korrupciót, hivatali titkokat feltáró bennfentest rögtön glóriával jutalmazza a közvélemény. Holott legtöbbször az igazság bajnokának szerepét magára osztó vezető is majdnem ugyanannyira felelős az üzelmek zavartalan folyásáért, mint az, akit feldobott. Főként sértődés, nyereség- vagy bosszúvágy, az önigazoló és önfelmentő szándék motiválja a hirtelen bőbeszédűvé vált személyt. Ettől függetlenül mondandójának lehet igazságtartalma. De rettenetesen nehéz kideríteni, a történet hanyadrészét vehetjük ilyennek. A kölcsönös adok-kapok légkörében a cselekmény objektív felidézése gátakba ütközik. Gazdasági jogászok szakértő csapata tudná legfeljebb elmondani, ki itt a hunyó. De valószínűleg még az ő vélekedésük se fedné le mindenben egymást. Csakhogy – függetlenül attól, hogy Draskovics lelkiismerete tiszta vagy sem, elkövetett-e bármi neki felróhatót – amennyiben Kiss nyilatkozatának eme része helytálló, Horn Gyula mindenképp jogköri határsértést követett el a nyomozati eljárásba történő belenyúlással. Ez persze ma keveseket izgat. Nem a politizálásból kivonult, súlyosan beteg egykori miniszterelnök, hanem a rendészeti miniszter a fő célpont.

Amúgy a két belpolitikai oldal egyikének sem lesz testre szabott az ügy. Kormányzó szocialistáinknak nyilván rizikós saját egykorvolt kinevezettjük ellen hadakozni, aki tetejébe rendkívül naprakész a ’90-es évek fehérgalléros gazdasági bűnözőinek politikai kapcsolatait illetően. Jobboldalon is zsenánt lesz némiképp, hogy ama személytől erednek a közélettisztító(nak gondolt), pillanatnyilag ellenőrizhetetlen hitelességű információk, akiről hivatali idejének kezdetén Csermely Péter, a Magyar Nemzet jelenlegi főszerkesztő-helyettese úgy vélekedett: „Nézegettem a Hétben Kiss Ernő ezredest, a Központi Bűnüldöző Igazgatóság vezetőjét. Igazi csizmafejű káder, tíz perc alatt nincs egy értelmes mondata, kamara helyett kamerát mond, ráadásul három éve ittasan vezetett, fegyelmit is kapott. Nála jobbat nem találtak.” Kiss, aki ellen idén szintén folyt illuminált autózás miatti eljárás, nem igazán jó alany a puritán, emberi gyengeségektől mentes zsaru szerepére.

Logikusnak tűnik, hogy a nyilatkozat előzményeit az ügyészség és a rendőrség (például olaj- és brókerügyben tanúsított) illetékességi, hatásköri és szervezetközi torzsalkodásai kapcsán kell keresni. Melyek fölött a politikai befolyásoltság és korrupció tisztázatlan, de makacsul ott lévő árnyéka lebegett. A Kiss által említett Túri András, aki szerinte „vezette a nyomozást egykori beosztottam, Sándor István nyugalmazott rendőr alezredes, a KBI egykori felderítője, majd évekkel később Molnár Csaba rendőr alezredes, a Pénzmosás Elleni Osztály egykori vezetője ügyében, és mint az közismert, mindkettőt jogerősen felmentette a bíróság. Ezzel összefüggésben megjegyzem, számomra furcsa, hogy ma Túri András láthatja el a rendőrség szakmai felügyeletét”, jelenleg IRM-szakállamtitkár. Kiss mondata burkoltan azt sugallja, Túri nem teljesen szakszerűen vezette az eljárást, így nem lehetne helye a tárca irányítói közt.

Mindenesetre tény: a zavaros, bonyolult és kusza história hosszú elfoglaltságot biztosíthatna oknyomozó újságírók tucatjainak. De félő, csupán felszínes belpolitikai tankcsaták üzemanyagaként szolgál majd.

Papp László Tamás