Mit hoz a Daimler-Mercedes beruházás? És mit visz?
Csendesebben vigadjanak! – röviden így lehetne figyelmeztetni azokat a köröket, melyek a német autógyár idetelepülésének ürügyén már arról beszélnek – á la Kádár János –, hogy lám, elv- és polgártársak, nincs itten semmiféle válság. Nem kétséges, a gépjárműóriás bevonulása reálgazdasági öröm a költségvetési ürömben. De aligha lenne célravezető, ha kormánypolitikusaink ismét az ungarische Puma dübörgéséről vizionálnának.
A Mercedes-Benz kisautói. Az "A-osztály"következő generációját már Kecskeméten is gyártják? |
„A haza ezer baja és a kétségtelen meglévő társadalmi, politikai feszültségek mellett – melyekért amúgy éppen a gátlástalan hazugságokkal, csúsztatásokkal, féligazságokkal is operáló Orbán és vezérkara súlyos felelősséget visel – a gazdaság bizony nincsen válságban. Bármily fájdalmas is ez az ellenzék mindenható urának” – zeng dicshimnuszt a Népszava. A jobboldali sajtó visszafogottan örül, egyelőre csendesen, befelé fanyalog. Természetesen nyíltan momentán a Fidesz se támadja a beruházást. (Nem akar az ünneprontó hálátlan szerepére vállalkozni. Amellett a dolog az ellenzéki vezetésű Kecskemét sikere is.) Kérdés, hogy ősszel a Hankook-forgatókönyvet játsszák-e meg. Vagyis, hogy azt hangsúlyozzák: a „tőkebehozatallal” igencsak előnytelen vásárt csináltunk. Mert a munkahelyek költségvetési hozzájárulásban mért ára rettenetesen magas.
Persze mindez azon dől el: az országunkba hozott tőke (innováció, fejlesztés, képzés) mennyibe kerül támogatásban, kedvezményekben, mentesítésekben. Pár hónapon belül fény derül rá. S akkor Orbánék is eldönthetik, mi hoz többet a konyhára. Ha a kormányt a Daimler-csoporttal szembeni elvtelen kapitulációval gyanúsítják – vállalva a rizikót, hogy ekképp a fideszes kecskeméti önkormányzatot is „bűntárssá” degradálják – vagy inkább a sikertörténet belpolitikai profitjából igyekeznek osztalékot kihasítani. Dokumentumok ismerete nélkül jómagunk nem ítélkeznénk. Annyi bizonyos, hogy ilyen gazdasági krízishelyzetben úgy kellett a hatalomnak egy optimista végkicsengésű, jól eladható piaci történet, mint egy falat kenyér. Amivel nyilván a befektetők főtárgyalói is tisztában voltak. Láthatták, ezekre nagyon ráfér már az invesztíció, hát aligha lesznek szűkmarkúak. Minél nagyobb bajban van egy nyitott, kisállami nemzetgazdaság, annál kiszolgáltatottabb a multikkal való egyezkedésben.
Ténykérdés, 2005 őszén Kóka János akkori gazdasági miniszter így nyilatkozott: „a Hankook-beruházás esetében is egy ponton azért szálltunk ki a versenyből, mivel nem fogunk soha meg nem térülő presztízsberuházásokat támogatni adófizetői pénzből. Több mint 15 millió forintba került volna egy munkahely, ahol majd 100-120 ezer forintos bruttó bért fizetnek alacsony hozzáadott értékű munkáért”. De aztán – a választások közeledtével – mégiscsak visszaszálltak, közel húszmilliárddal járulva hozzá a dél-koreai gumimamut terjeszkedéséhez. Vajon a Daimler is hasonló kirakatberuházás? Lehet, de biztosan nem mondhatjuk. Ám még ha szakmailag teljesen kóser is az ügy, akkor se tekinthető feltétlenül a perfekt kormánymunka bizonyítékának. Hisz a piac sajátossága, hogy elműködget a pancser, korrupt, inkompetens államvezetés dacára is. (Akár tervgazdaságokban, feketepiacként.) Mi több, sikertörténeteket is produkálni tud.
A magángazdaság újítási képességeivel, teremtő erejével büszkélkedő (amúgy csapnivalóan működő, eladósodott, túlbürokratizált) állam nagyjából olyan, mint egy köztulajdonban lévő ingatlankezelő vezérigazgatója, akinek regnálása alatt a társasház épületének közös helyiségei düledezve romosodtak. Viszont az egyik lakó gyönyörűen felújítja saját öröklakását. Az ünnepségre a házkezelőség fejét is meghívja. Aki, belépvén a csillogó-villogó kéglibe, kidülleszti mellét, és imígyen szól: „Látják, tudok én, ha akarok!”
Papp László Tamás