© Marton Szilvia

A kormányfő az infláció számításánál használt nyugdíjas fogyasztói kosár felülvizsgálatát kéri a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) elnökétől. Erre annak kapcsán került sor, hogy a hazai és külföldi elemzők után a kormány maga is megemelte, 1,1 százalékkal az idei inflációs előrejelzést. Ebben az esetben pedig a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló és hozzá kapcsolódó kormányrendeletek értelmében évközi kiegészítő nyugdíjemelést kell végrehajtani.

A miniszterelnöki kezdeményezés kapcsán érdemes a témát szélesebb körben is áttekinteni, mivel az infláció évek óta egyre differenciáltabban érinti az egyes társadalmi rétegeket. Ez sokkal nagyobb súlyú kérdés annál, mintsem hogy a nyugdíjas fogyasztói kosár esetleges kismértékű finomításával rendezni lehetne.

Fontos kiemelni, hogy 2008 immár az egymást követő ötödik év, amikor a nyugdíjas rétegre számított hivatalos fogyasztói árindex meghaladja az átlagos mértéket. Az eltérés 2004-ben és 2005-ben belül maradt az 1 százalékponton, az olló azonban 2006-ban és 2007-ben jócskán szélesebb nyílt. Tavaly például az éves infláció 8 százalék volt, a nyugdíjasoknál 10,7, az aktív népességnél pedig "csupán” 7,2 százalékos volt. Ez már nagy különbség, és az idei első negyedévi adatok pedig a tendencia folytatódását jelzik.

Vajon mi húzódik meg a jelenség hátterében? Oka a társadalmi rétegek közötti jelentősen eltérő fogyasztási szerkezet, továbbá a fogyasztásban alapvetőnek tekinthető javak évek óta tartó, jóval átlag feletti árnövekedése Az alapvető fogyasztási javak és szolgáltatások egy átlagos nyugdíjas fogyasztói kosarában 60 százalékot is meghaladó súlyt képviselnek, miközben az aktív keresők átlagában ez az arány alig haladja meg a 40 százalékot. (Alapvető cikkek, szolgáltatások közé sorolhatók az élelmiszerek, a lakhatási költségek és az egészségügyi kiadások, pl. a gyógyszerek.)

Hivatalos statisztikai adatok is alátámasztják, hogy az alapvető cikkek árszínvonala 2004 óta minden évben az átlagot meghaladó mértékben nőtt, sőt az olló évről évre egyre jobban kinyílt. Minél nagyobb részarányt képviselnek az említett termékek és szolgáltatások a vizsgált réteg fogyasztásában, annál jobban nyomja őket az inflációs ráta. Így szinte bizonyossággal állítható, hogy a tartósan munkanélküliek, illetve az alsó jövedelmi tizedbe tartozók 2007-ben a 10,7 százalékos nyugdíjas inflációt meghaladó, akár 12-14 százalékos áremelkedést is elszenvedtek, míg a jómódúak legfeljebb 5-6 százalékosat.

Egy ilyen jelenség mindaddig nem okoz érdemi társadalmi feszültséget, amíg tendenciózussá nem válik. Magyarországon azonban ez a jelenség öt éve folyamatosan megfigyelhető, évről-évre erősödő hatásokkal. A ma ismert nemzetközi trendek alapján biztonsággal állítható, hogy a trend még évekig fennmarad. Elég, ha csak napjaink élelmiszerár-robbanására, a tartósan magas olajárakra és az uniós agrártámogatások átalakításának (leépítésének?) határozott szándékára utalok.

A nagyon magas, - a monetáris uniós küszöbértéket jóval több, mint kétszeresen meghaladó - hazai infláció miatt természetes, hogy a rétegek közötti eltérések is jóval szélesebb skálán mozognak, mint az alacsony inflációjú országokban.

Ráadásul az infláció réteghatásai nem érvényesülnek tisztán, mert ezzel párhuzamosan jelentős jövedelem-átrendeződésnek is tanúi vagyunk. Tavaly a lakosság reáljövedelme 5 százalékkal csökkent. Ezzel párhuzamosan a fő jövedelemtulajdonosok közül a külföldi tulajdonú vállalkozások hozzáadott értéke minden jel szerint nőtt, a hazai kis- és középvállalkozások jövedelmi pozíciója viszont romlott. Miután a kis- és középvállalkozói szféra a lakosság közel kétharmadának megélhetését biztosítja, joggal feltételezhető, hogy közöttük nagy számban vannak jelen az inflációs hatások vesztesei.

A két hatással együttesen sújtott rétegekben a 2007. évi reáljövedelem-veszteség akár a 10-15 százalékot is elérhette. Mindez együttesen már komoly társadalompolitikai megfontolást igénylő kérdés.

Az öt éve tartó, egyre erősödő és még évekig elhúzódó folyamat gyökeresen rendezi át nagy társadalmi rétegek jövedelmi pozícióit. Kellően részletezett adatok hiányában csak a fő adatokból logikai módon levezethető tendenciák jelzésére van mód. Ezek pontos feltérképezésére a jelenleg alkalmazott „alacsony-közepes-magas jövedelmű háztartások” elhatárolás egyáltalán nem elegendő. Bizonyítja ezt, hogy az alapvető cikkek az alacsony jövedelmű rétegek fogyasztásában kisebb hányadot képviselnek, mint a nyugdíjasoknál. Megkerülhetetlen ennek a folyamatnak a dolog súlyához méltó feltárása, hiszen a jövedelmi trendek sok éves, tendenciózus, szinte „fű alatti” átalakulása komoly társadalmi feszültségek forrásává válik.

A nyugdíjasok példáján keresztül vázolt irányzat ugyanis más, jelenetős létszámú rétegekben ugyanilyen, sőt akár jóval erősebb szélsőségeket felmutató módon érvényesül. Könnyű – akárcsak logikai alapon is – belátni, hogy az élelmiszerek vásárlására, a lakhatásra, és az egészségre fordított alapvető kiadások aránya elérheti, sőt jelentősen meg is haladhatja a nyugdíjasátlagot az alacsony képzettségűeknél, a munkanélkülieknél, a nagycsaládosoknál, a legalsó jövedelmi tizedbe tartozóknál vagy a halmozottan hátrányos térségekben élőknél.

A valóságban lejátszódó inflációs folyamatokat tehát a statisztikának jobban kell tükröznie. Nem lehet megkerülni a hazai inflációszámítás finomítását. A KSH fogyasztói árindexszámításai hitelesek, a közölt mutatók módszertana minden tekintetben megfelel az EU módszertani előírásainak, ám további számításokat kell elvégezni akár az adatgyűjtések kiterjesztésével, elsőként legalább a jövedelmi tizedekre. Ezt követően pedig, módszertani fejlesztések segítségével, az adatokat a kívánt összetételű rétegekre is ki kell vetíteni. A kezdeményezésnek a kormányzati szférából kell kiindulnia, hiszen egy ilyen volumenű fejlesztés a KSH jelenlegi erőforrásaival önerőből nem végezhető el. Viszont az idő sürget: meg kell teremtenünk egy későbbi differenciáltabb társadalompolitika információs alapjait.

Soós Lőrinc