© Túry Gergely

hvg.hu: Az országgyűlés tárgyalta a SZDSZ két képviselőjének, Sándor Klárának és Magyar Bálintnak – az ön felesége, Magyar Fruzsina bátyjának – a nőpolitikus-kvóta bevezetését célzó törvényjavaslatát. Ön ellenzi. Miért?

Mécs Imre: Az SZDSZ kvótajavaslata egy alapvetően fontos társadalmi problémának felületes, felülről erőszakolt megoldási kísérlete. Az elmúlt ötven-hatvan évben elég sokszor boldogítottak bennünket a statisztika „megfordításával”, vagyis először előírták a kívánatos számokat, majd kikényszerítették a teljesítésüket. Jó lenne, ha több nő vállalna közéleti szerepet, de erre csak akkor van esély, ha elhárulnak a nők érvényesülése előtt álló akadályok. Ez sok munkát és türelmet kíván. Az SZDSZ által beterjesztett, diktátum-jellegű intézkedéscsomag erre a célra alkalmatlan. A „kvótatörvény” ebben a formában a parlamentarizmus és alkotmányosság elveit is sérti, beterjesztői senkivel nem egyeztettek, mielőtt benyújtották. Ahelyett, hogy használtak volna, kárt okoztak a női egyenjogúság ügyének. Egyébként feleségem is egyetért ezzel. Úgy gondoljuk, a jelenlegi, sok szempontból kritikus helyzetben nem az a legfőbb gond, hogy kevés nő ül a parlamentben. Érdekes módon a doktriner liberálisoknak eszébe sem jutott, hogy küzdeni kellene azért, hogy az iskolákban egyforma arányban legyenek a férfi és női tanárok. Pedig itt a nők vannak többségben, ami a szakemberek szerint káros hatással van a felnövekvő nemzedékekre.

hvg.hu: Önnek, bár az SZDSZ egyik alapítója, komoly konfliktusai voltak a párt egyes vezetőivel. Ezért hagyta ott 2006-ban a liberálisokat?

M.I.: Nem hagytam ott őket, most is az SZDSZ tagja vagyok, csak öt évre szüneteltetem a tagságomat. Nem léptem be az MSZP-be, de a szocialista frakcióban politizálok. Szociális-liberális felfogásúnak vallom magam, 2006-ban hozott döntésem nem volt ellentétes elveimmel. Kevesen tudják, hogy a rendszerváltás után a nyugat-európai szociáldemokrata pártok szerették volna, ha az SZDSZ alakul át a modern magyar szociáldemokrácia pártjává. Ennek jegyében alapítottuk meg 1992-ben Béki Gabriellával a szociálliberális platformot az SZDSZ-en belül. Sajnos sem Kis János, sem Magyar Bálint, sem más nem vállalta, hogy elfogadja a nyugati szocdemek kezdeményezését, és végül e törekvésünk meghiúsult. Megjegyzem, Antall József is támogatta ezt az elképzelést. Amikor Tölgyessy Péter lett az SZDSZ elnöke, a régi ügyvivők közül csak hárman, Solt Ottilia, Béki Gabi és jómagam vállaltuk az ügyvivőséget, amiért a többiek megorroltak ránk.

Az SZDSZ vezető magját illetően keserűek a tapasztalataim. Jelentős elvi összeütközésre tíz éve került sor a vezető maggal, a Nagy Imre emlékét megörökítő törvényjavaslat miatt, amelyet a szocialistákkal együtt én is jegyeztem. Ezt az SZDSZ egyes doktriner vezetői nem tartották helyesnek, mondván, senkit nem lehet kötelezni bárki emlékének tiszteletére, és ez Nagy Imrére is vonatkozik. Holott ősi magyar szokás, és külföldön is általános, hogy a törvényhozás a kiemelkedő személyiségek érdemeit törvényben megörökíti. Ezt a törvényt végül csak ketten szavaztuk meg az SZDSZ-ből, a többiek a tartózkodtak. De ez csak egy epizód volt, más jelek is arra vallottak, hogy az általam is alapított párt nem abba az irányba halad, amerre szerettük volna. A kilencvenes évek elején a hazai liberálisok még a szociális piacgazdaságra esküdtek, napjainkra viszont az SZDSZ vállalkozó-politikusai a 19. századi „manchesteri kapitalizmus” – igaz, nem mindig következetes – képviselőivé váltak. Én a liberalizmust kiegyensúlyozott, ésszerű korlátokkal és ellensúlyokkal ellátott, a szolidaritást sem nélkülöző rendszernek tartom, ami egészen más felfogás, mint amit az SZDSZ egyes hangadó vezetői képviselnek. Meggyőződésem, hogy az eredeti alapító tagság nagy része – ne felejtsük el, hogy sokan már távozni kényszerültek a pártból – hozzám hasonlóan gondolkodik.

hvg. hu.: Akárhogyan is, 2006 óta az MSZP padsoraiból politizál. Nem érzi-e úgy, hogy az MSZP egyszerűen felhasználja, s az egykori forradalmár, a Kádár-rendszer halálraítéltje „szépségtapasz” a szocialisták arcán?

© Horváth Szabolcs

M.I: 2006 májusában nagy szeretettel és kedvesen fogadott a szocialista frakció, sok tisztességes embert ismertem meg közöttük. Megalakítottuk az ötvenhatos munkacsoportot, amelyhez, remélem, egyre többen csatlakoznak. Más kérdés, hogy nemcsak a szocialisták használtak föl engem és 1956-os társaimat, de a rendszerváltás után a többi párt is. Cégérként szolgáltunk, amikor megszerveztük Nagy Imre temetését, illetve amikor részt vettünk a kerekasztal-tárgyalások előkészítésében. Mindazért, ami azóta történt, felelősséget viselek, még ha nem is úgy történt minden, ahogy elképzeltem. Minden szerénytelenség nélkül: az 1983. szeptember 4-én, ötvenedik születésnapomon rendezett összejövetel hatással volt az ellenzék későbbi tevékenységére, ahogy ezt Litván György is megírta. A lakásomon ismerkedtek meg és barátkoztak össze az ötvenhatosok és a demokratikus ellenzék akkori vezetői, akiknek addig fenntartásaik voltak egymással szemben. Ekkor forrtunk egybe és lettünk részei a közös ellenzéki mozgalomnak.

hvg.hu: Ez akkor valóban sorsfordító találkozó volt, de ugorjunk az időben. Még az SZDSZ tagjaként 2002 szeptemberében elvállalta egy olyan parlamenti bizottság vezetését, melynek az volt a célja, hogy tisztára mossa Medgyessy Péter miniszterelnököt, akinek nem sokkal azelőtt derült ki a pártállam titkosszolgálatához fűződő, súlyosan kompromittáló kapcsolata.

M.I. Úgy érzem, nem lettem hűtlen önmagamhoz, amikor elvállaltam a bizottság vezetését. Nem a tisztára mosás, hanem az volt a célom, hogy segítsem felderíteni a pártállami diktatúra alapkövének, titkosszolgálatának működését, feltárni és leleplezni az eltitkolt múltat. Sajnos a bizottságot pártpolitikai harcokra használták fel mindkét oldalon. Egyedül maradtam, ugyanis az ellenzék kivonult, csak addig vett részt a bizottságban, amíg hozzá nem jutott a titkosszolgálati dokumentumokhoz. Amikor ezekből kiderült, hogy az Antall- és az Orbán-kormány tagjai közül valamivel többen álltak kapcsolatban a pártállami diktatúra állambiztonsági szerveivel, mint a Horn- és a Medgyessy-kormányok tagjai közül, nyomban szabotálni kezdték a „Mécs-bizottság” működését. Ami nem volt nehéz, mert hiányzott, és a mai napig hiányzik a vizsgálóbizotsági intézmény alkotmányos statútuma. Ezzel határozatképtelenekké váltunk. Ráadásul saját pártom, az SZDSZ vezetői sem tájékoztattak, pedig tudták, hogy egy liberális politikus, Szalay Gábor is érintett, neki is volt, „ügynök-múltja”, ha nem is jelentős.

hvg. hu: Sokan vélik úgy, hogy hasonló sorsra jut az idén nyáron létrehozott Kenedi-bizottság is, amelynek működése komoly akadályokba ütközik. 

M.I. : Abban látom a nehézségek fő okát, hogy a diktatúrának az akkori törvényekkel is ellentétes szennyes tetteit és módszereit nem lehet évtizedek múlva, szigorúan jogállami eszközökkel, jogi garanciákkal körbebástyázva feltárni és nyilvánosságra hozni. Ez lehetetlen feladat, ráadásul, ha valakiről egyértelműen ki is derül, hogy ügynök volt, és ezt egy újság nyilvánosságra hozza, az illető pert indíthat emiatt, amit többnyire meg is nyer. Hiába szólítottam fel többször az egykori együttműködőket, hogy ne vádlottnak, hanem tanúnak érezzék magukat, és segítsék az oly sok mindenkit megfertőző piszkos titkosszolgálati múlt feltárását. Ez az én célom, és ez Kenedié is, de erősen kétséges, hogy sikerül-e a mi életünkben megvalósítani. Mindenesetre szívvel-lélekkel támogatom a Kenedi-bizottság munkáját.

hvg. hu: Mit érzett egy volt ötvenhatos a forradalom fél évszázados évfordulóján, amikor azt látta, hogy a pesti utcán tombol az erőszak?

M.I.: Két olyan bizottságnak is a tagja vagyok, amely ezekkel a kérdésekkel foglalkozik: a parlament honvédelmi és rendészeti bizottságának, illetve a titkosszolgálatokat felügyelő bizottságnak. Sajnos, az itt elhangzottakat titkosnak minősítették, ezért nem beszélhetek részletesebben mindarról, amit megtudtam. Ami a televízió „ostromát” illeti, a történteket kifejezetten gyanúsnak találom, a háttér felderítése még sok meglepetést tartogathat, különös tekintettel azokra a jelentésekre, melyeket a titkosszolgálatok készítettek. Úgy gondolom, a legföljebb egy-kétezer randalírozó nem tombolhatott volna politikai és anyagi támogatás nélkül. Kinek használ? – kérdezte annak idején Seneca. Nehéz elhinni, de bizony több mint háromszor annyi rendőr sérült meg súlyosan tavaly szeptemberben, mint amennyi tüntető. Egy biztos: a tavalyi eseményeket követve eszembe sem jutott, hogy ugyanezen a helyen 1988. június 16-án Kis Jánossal beszédet mondtunk, és a rendőrök vertek bennünket, nem pedig fordítva.

Pelle János