2007. július. 10. 12:05 Utolsó frissítés: 2007. július. 10. 14:38 Vélemény

A politika EKG-görbéje: közel a szívhalálhoz

A Gallup egyik legutóbbi felmérése szerint nincs ma Magyarországon olyan számottevő réteg, amelyik összességében kedvezően ítélné meg a kormány tevékenységét. Tíz-tizenöt éve inkább elviselte a lakosság, hogy a kölcsönből finanszírozott pártállami bőségszaru cechjét nekik kell megfizetni. A paternalista diktatúra haláltusája túl közeli élmény volt, semhogy hinni lehessen a feltámadásában. De azután az állam újra elhitette, a piacgazdaságban is működhet az, ami a szocializmusban becsődölt: többet lehet fogyasztani a megtermeltnél. A korrupciós botrányok mellett ezért csekélya restrikcióval kísért piacosító átalakítás támogatása.

Kádár iskoláslányok körében. Az akkori illúziók tovább élnek.
Orbán Viktor pártjának népszerűségi csúcsát és az MSZP történelmi mélypontját elnézve egy szemléletes hasonlat ötlik fel bennünk. A gépkocsi lejtmenetben – a kézifék behúzásának elmulasztásakor – indítás nélkül is addig robog, míg nekicsapódik valaminek. Viszont amennyiben hegycsúcsra akarunk feljutni, igencsak túráztatni kell a motort. Látszólag ehhez hasonlóan működik a pártversenyre alapozott demokrácia. Csakhogy a politikában – sok más, köznapi szabályhoz hasonlóan – ez is fordítva van. A győzelmi sansz nemegyszer csak úgy - akár érdemtelenül – ölébe hullik valakinek. Ugyanakkor a népszerűtlenségért „meg kell dolgozni”. A múltban lezajlott belpolitikai zuhanások és szárnyalások históriájának elemzésével próbáljuk igazolni a fenti képletet.

Még a Bokros-csomag idején se állt ilyen csehül a legnagyobb kormánypárt. Ha nem változik a trend, úgy az 1994-es MDF-bukást (mikor Antall örökösei a négy évvel korábbi szavazótáboruk felét elvesztették) überelő zakót produkálhatnak. S mindezt ugyanazért kapják a nyakukba, ami miatt az első két szabadon választott parlamenti többségnek is rohamosan csökkent az ázsiója. Az elkerülhetetlen gazdaság-és társadalompolitikai kényszerintézkedések népszerűségi mélyrepüléshez vezetnek. De miként lehet, hogy – miközben a ’90-es évek végén a legtöbb gazdaságelemző úgy látta, a szűk esztendőknek hála, a magyar államháztartás biztos lábakon nyugszik – jó másfél évtizeddel a rendszerváltás után eladósodás, költségvetési hiány tekintetében csaknem visszajutottunk a pártállam bukásának időszakáig?

Antall József kormánya létrejöttének pillanatától bukásra volt ítélve. Egyszerűen azért, mert negyven év felhalmozódott salakját nem lehetett egy ciklus alatt lecsapolni. Mi több, az alvadt kádári struktúrák meddőhányóinak felszámolása ellenszenvet szült. Benzináremelés, a voluntarista iparpolitika szörnyszülöttjeiként tengődő nehézipari kombinátok, piacképtelen ágazatok leépítése, a „kádári aranykorban” elképzelhetetlen infláció. Ellenzékének csak be kellett csatornázza a protesthangulatot. Itt bizonyítódott elsőként, hogy a fiaskóért robotolni kell, a diadal viszont jön magától. A posztkádári Magyarország legelső koalíciója vereségre predesztináltatott. Talán a kudarc nem lett volna ennyire csúfos, ha a nem idegenítik el a kádárista tömegek mellett a nyugatos modernizáció híveit is. Az utóbbiak attól tartottak, hogy a kormányzat újrakonfigurálja a Horthy-rendszer antiszemita-irredenta kurzusát.

Horn Gyula, az elhunyt kormányfő utódának örökébe lépve, több mint fél évig nem csinált semmit. Amire nyomós oka volt. Látta, a semmittevéstől rövidtávon nem csökken a népszerűsége, a cselekvéssel viszont sokat kockáztatna. A választást jóléti demagógia és Kádár-nosztalgiázás révén nyerte meg, de ha elkezd igazat mondani, akkor a beígértek fonákját kell a gyakorlatba átültetnie. Vagyis beismerni, nem telik ingyenebédre, háromhatvanas kenyérre, szülőszobától a koporsóig gondoskodó államra. És a mindaddig alanyi jogon dukáló szolgáltatásokért – a rászorultakat leszámítva – fizetni kell. Megtette, de csak a 23. óra 59. percében, és akkor sem saját jószántából, hanem a nemzetközi hitelezők nyomásának engedve. Való igaz, Bokros Lajos csomagja sokkolta a társadalmat, de ettől a koalíció még nyerhetett volna. A mezei választópolgár kezdett beletörődni, hogy egy teljesítmény-és versenyelvű ország a személyes felelősségvállalásra, s nem a paternalista túlgondoskodásra alapozott képződmény. De nemigen tudta elfogadni, hogy miközben tőle jogkövető magatartást követelnek, a hatalomközeli tranzakciók (Postabank-és Tocsik-ügy) bonyolítóira látszat szerint más szabályok vonatkoznak, a gengsztertársadalom színe-java pedig a nyílt utcán robbantgat.

Orbán Viktor pártja azonban már nem a korrupció miatt esett el az újraválasztástól. Korántsem azért persze, mintha az 1998-ban hatalomra került kormány lemaradt volna elődei mögött a bundaszagú állami kiírások számát tekintve. Csakhogy addigra az istenadta nép – a piacgazdaság játékszabályai mellett – a belpolitika farkastörvényeit is kitanulta. Elvesztve illúzióit, rájött: egy valódi demokráciában személyes jólétének oroszlánrésze nem azon múlik, hogy melyik pártszékházra tűzik ki a győzelmi zászlót. Antall és Horn kormánya a mozgásteret szűkítő cselekvéskényszerben volt. Amit tettek, egy csődkezelő válságmenedzsment lépései voltak. De a Fidesz-csikócsapat színre lépésekor a gazdasági óramutatók kizökkent idejét már helyretolták. A stabilizáció piszkos munkáját már korábban elvégezték. Ha Orbán engedi polgártársainak, hogy tehetségük arányában leszüreteljék a prosperitás gyümölcseit és befejezi a reformokat, legalább három ciklusra székében maradhatott volna. Ám ehelyett nekilátott a félig már lebontott kádárista vívmányok újrabetonozásának. Kísérletet tett rá, hogy demonstrálja, megengedheti az ország, hogy ingyen járjon a diploma és a fogtömés, s a postás családi pótlékot vihet mindenkinek. Az őstermelők nadrágszíjparcelláját a büdzsé terhére dotálhatják, akárcsak a világpiaccal feleselő gázárat. Ám ezzel a gazdaságpolitikával megásta önnön hatalmának politikai sírját.

Ugyanis ha a jámbor szavazó elhitte, hogy amit a gonosz népnyúzók megvontak tőle, az egy tollvonással visszaállítható, miért ne higgyen a parasztvakító demagógia még fülsértőbb hangfekvésű szirénhangjainak is? Melyek azt zúgják, hogy ötvenszázalékos béremelés, 13. havi nyugdíj, tévédíj eltörlése, gázár-stop. Lélektanilag kellőképpen elő volt készítve a pénzügyi egyensúlyt majdhogynem hazavágó Medgyessy regnálása. (Ami persze szemernyit sem csökkenti a jelenlegi koalíció felelősségét.) Viktor elkezdett játszani a gyufával, Megyó lángba is borította a házat. Fletó két évig nézte, hogy ég, aztán tűzoltó egyenruhát öltve, felelősségteljes arccal elkezdett utasításokat osztogatni, hogy „emberek, csináljuk meg!” Ezért halad a bányászbéka végbélnyílása felé az MSZP (és kispárti szövetségesének) támogatottsága.

A nép – hála az utóbbi ciklusok populista vargabetűinek - jobban bízik Kádár művének életképességében, mint valaha. Ha netán sikerül az ellenkezőjéről meggyőzni, az se jobb: úgy önnön balekságának frusztráló terhét veri rá a politikusokra. Háromszorosan, mint Ludas Matyi. S ha így folyik tovább, az összes közszereplőt Döbröginek nézi majd. Akkor pedig megeshet, hogy a kormány népszerűségi EKG-görbéje a szívhalált jelző vonallá laposodik.

Papp László Tamás

hvg360 Farkas Zoltán 2025. január. 16. 12:16

A magyar kormányból teljesen hiányzik az önkritika, pedig elég gyatra a bizonyítványa – interjú Kopits György közgazdásszal

Új és új gazdaságpolitika között is nagy a különbség. Az argentin elnök teljesen szakított a peronista múlttal, míg a magyar kormány nem ismeri el a hibáit. Bár azt állította, hogy Magyarország jobban teljesít, de ez nem igaz – mondja Kopits György közgazdász, a Költségvetési Tanács első, 2011-ben lemondásra kényszerített elnöke, aki egy Buenos Aires-i magánegyetemen tart kurzust egyebek mellett az EU stabilizációs tapasztalatairól, eredményeiről és kudarcairól.