Ha a rendőrök tényleg megerőszakolták Zsanettet
Egy fiatal nőt – elmondása szerint – megerőszakoltak a rendőrök. A történtek után minden szem a rendőri vezetőkre és a rendészeti ügyekért felelős miniszterre szegeződik. Nincs helye mellébeszélésnek, mert ha tovább késlekednek, nem arra ébrednek, hogy titokzatos kezek rálőttek a Teve utcai üvegpalotára, de arra, hogy leomlott a torony, és mindenkit maga alá temetett.
Nehezen képzelhető el, hogy ilyen kirívóan súlyos esetekben az áldozat ne mondana igazat. Gondoljuk csak meg: a súlyos megaláztatást és fizikai inzultust szenvedett áldozatok természetes reakciója az, hogy minél előbb el akarják felejteni azt, ami velük történt, nem akarnak tudni róla. Ezért olyan nagy az efféle bűncselekmények „látenciája”. Ha valaki rászánja magát arra, hogy feljelentést tegyen a rendőrségen, olyan hosszadalmas eljárást indít el, amelynek ráadásul ő az első számú tanúja. Nagy megpróbáltatásnak teszi magát egy olyan közegben, ahol távolról sem lehet biztos benne, hogy rokonszenveznek vele.
Zsanettet nem fogadhatták kitörő örömmel a nyolcadik kerületi kapitányságon. A rendőrség ezért is titkolta vagy tíz napon keresztül a feljelentését. A testület szempontjából igen nagy a tét: ha a bebizonyosodik, hogy lányt valóban rendőrök erőszakolták meg, az megrendítő erejű csapás a „cég” tekintélyére, amelyet a tavaly októberi köztéri erőszak már amúgy is megtépázott. Már az is rendkívül súlyos deliktum, ha civilek követik el ugyanezt, de hogy egyenruhások… Még rágondolni is rossz. Mondhatnánk erre, hogy ilyesmi nem telik ki a rend őreitől. De mi van azzal, hogy a Széna téri bankrablás után egy helyszínelő a tévékamerák előtt gátlás nélkül ellopott fél milliót? Ha a második kerületi századosnak kikapcsoltak a komplexusai, miért ne történhetett volna ugyanez a Múzeum körút útonállóival is?
Zsanett vádját a rendőrség máris igyekszik kétségbe vonni. A Népszabadság május 15-i cikke azt állítja, hogy a lány „a Hooligans együttes újdonsült gitárosának kedvese”. Ezt az illető fiatalember a TV2 kamerái előtt cáfolta, mondván, hogy barátja a lány, de nincs intim kapcsolatban vele, és csak azért kísérte el a rendőrségre, ahol feljelentést tette, mert Zsanett megkérte rá.
A BRFK vezetői más szempontból is igyekeznek belekötni a vallomásba. „Bárcsak lenne annyi járőrünk, hogy öten ülhetnénk egy autóban” - reflektált egy anonim rendőrtiszt arra a tényre, hogy Zsanettet egy olyan járőr kocsiba kényszerítették, amelyben már öten ültek. Mintha bizony szabályos fellépésről, hivatalos küldetés végrehajtásáról lett volna szó, és nem unatkozó, izgalmat kereső közegek magánakciójáról! Az is elgondolkodtató, hogy a magyar rendőrség ugyanúgy halogatja az áldozat szembesítését állítólagos támadóival, mint a szlovák. Igaz, a szlovák hatóságok mentségére szolgál, hogy a két bőrfejűt nehezebben lehetett volna előállítani, és Hedviggel szembesíteni, mint az adott időpontban közúti szolgálatban lévő egyenruhások fényképeit megmutatni Zsanettnak.
Zsanett igazát nemcsak az események után felvett orvosi látlelet és többoldalas vallomása valószínűsíti. Gépkocsija hosszabb ideig üresen állt valahol a Nemzeti Múzeum környékén, ennek is lehetnek tanúi. Mint ahogy bizonyára megtalálja majd a helyszínt is, ahol állítása szerint az események történtek. Itt is láthatták a járőr kocsit, az öt elkövetőt, meg az áldozatot, úgyhogy a rendőrség vezetői helyében legalábbis megfontolnám, meddig érdemes védeni „a mundér becsületét”.
Amúgy figyelemre méltónak tartom, hogy Zsanett miatt még nem emelték fel szavukat sem az emberi jogok védelmezői, sem pedig a feministák. Pedig az előbbiek előszeretettel vizsgálták azokat az atrocitásokat, amelyeket rendőrök követtek el, elsősorban cigányok ellen, azokat, amelyeknél rasszista indíték sem zárható ki. Na, és mikor tiltakoznak szenvedélyesen az ügyben a nők elleni erőszak, így a családon belüli erőszak ellen is intenzív kampányt folytató szervezetek?
Pelle János