© AP

Segoléne Royal nemigen tudott víziófestő karizmában és populista, kültelki retorikában versenyre kelni a nyersen sármos konzervatív elnökjelölttel. Ideje hát nekünk is megismerni a Sarko becenevű, hazánkfia ősökkel büszkélkedő férfit, aki államfőként nem csupán a francia társadalom-és gazdaságpolitika reformjára, de Párizs külpolitikai orientációs alapvetéseinek revíziójára is készül. Hogy akképp újrakonfigurálja az országot, mint az angolszász kultúrkörben úgy jó negyedszázada végbement.

Franciaország újdonsült elnöke karakteres arcélű jobboldali politikus. Mindazonáltal – ámbár gyakran él a vallási/nemzeti frazeológiával – korszerű hagyományőrző, nem pedig bigott őskövület. A legtalálóbb jelzős szerkezet, amivel illethetjük: pragmatikus tradicionalista. Aki számára az értékrend, amit vall, hivatkozási alap, s nem fétisként bálványozott dogma. Márpedig ezen tulajdonság létfontosságú szerepet játszhat egy olyan országban, ahol a jobboldal – történelmi okokból – az elmúlt, több mint fél évszázadban nem igazán tudott önmaga lenni. Hogy megértsük, Sarkozy a pártja – és azon keresztül immár Franciaország – átformálásának kísérletével milyen göcsörtös fába suhintott a fejszéjével, érdemes tenni egy röpke históriai körutazást.

1944-45 után, a gall demokrácia helyreállítása alapjaiban baloldali menetrend és diskurzus szerint történt. A Francia Kommunista Párt az ellenállásban játszott - részben valós, de részben eltúlzott- szerepe révén komoly politikacsináló tényezővé válhatott. (Ellentétben az NSZK-val, ahol a kommunisták hol eltűrt, marginális színfoltként voltak jelen a politikai arénában, hol pedig egyenesen tilalmi listára kerültek) Az európai demokrácia Szajna-parti bölcsőjében sajátosan egyoldalú, aránytalan pártrendszeri konstelláció született. A szélsőbaloldal nagymértékben szalon-és partiképes volt, (dacára annak, hogy a Sztálin-Hitler paktum idején az FKP nem támogatta a nácikkal élethalál harcot vívó francia honvédelmet és akadt számos baloldali kollaboráns is), olyannyira hogy a II. világháború után több ízben miniszteri tárcákat kapva bekerült szocialista kormányokba. Viszont a szélsőjobboldal – és jelképe, a Vichy-rezsim - megsemmisült és diszkreditálódott a világégést lezáró béke nyomán. A baloldal nyugodt szívvel fogadhatta saját szélsőségeseinek voksait, míg a politikai gyep túlfelén focizóknak ez tilos volt. Mi több: a francia jobboldal még a teljesen demokráciakonform eszményeit se merte illetve akarta teljes gőzzel felvállalni. A De Gaulle által reorganizált, újrateremtett konzervatív párttömörülés évtizedekig konszenzuális alapon respektált olyan – leginkább baloldali gyökerű – szent teheneket, mint az újraelosztó, paternalista államfelfogás, az atlantista szövetségből való USA-fóbiás kikacsingatás, a kontinentális gazdasági integrációt opponáló szkepticizmus és a szinte korlátlan, tágkeblű bevándorlás-politika, a fejlődő világ szocialisztikus „haladó rendszereinek” patronálása, a palesztinbarát közel-keleti diplomácia.

Így aztán, az Európában dívó koraszülött jóléti állam idején a jobb-és baloldal között – az utóbbi javára – amúgy is elmosódó határvonal Franciaországban szinte megszűnt létezni. Ezért hát a francia jobboldal fölött még a német uniópártoknál is jobban elzúgtak a thatcheri-reagani újhodás neoliberális- neokonzervatív forradalmai. Mígnem a nyolcvanas-kilencvenes évek langyos, ideológiailag felvizezett posványából előtört Sarkozy, képletesen - Gyurcsányhoz hasonlóan, csak fordított ideológiai előjelel - megadva a jelszót, „Merjünk jobboldaliak lenni!” Bevezetvén a piac-és rendpárti narratívát, versenyelvű társadalmat javallva a gondoskodó állam egalitarizmusa helyett.

De ki is ez a figura, aki – talán az első „igazi” jobboldaliként a II. világháború óta – a gyökerekig leásva kívánja megváltoztatni hazáját? Ellentmondásos személyiség, aki ortodox gaulleistából lett De Gaulle hagyatékának csődgondnoka. A Tábornok által megalapított UDR ifjú aktivistájaként elszántan küzd a válás rigorózus szabályainak enyhítése ellen, hogy aztán, elvált férfiként viszonyba kezdjen egy férjes asszonnyal – aki később a felesége lesz. Konzervatív, de egyszersmind hedonista. Imádja a csokoládét, a finom ételt – és a gyengébb nemet. Szigorítani kívánja a migráció jogi normáit, ugyanakkor maga is gyakran hivatkozik bevándorló őseire, kültelki származására. Bírálói úgy vélik, a gazdaságban neoliberális héjaként viselkedik.

Ténykérdés, Sarko régóta hangoztatja: a kezdetben a háború romjait eltakarító újjáépítés, a Marshall-segély, aztán az összeurópai prosperitás, az olcsón importált munkaerő, kedvező hitelek révén finanszírozott, önmagát szociálisan túlvállaló jóléti modell felélte tartalékait. Rapid államtalanításra, a szabadpiac térnyerésére van szükség. De ugyanő volt, aki gazdasági miniszterként előállt az ötlettel, miszerint a strukturális alapok megvonásával kellene büntetni az Európai Unió azon tagállamait, amelyek alacsonyabb társasági adót alkalmaznak a befektetők odacsábítására. És ö volt az, aki kormányzati beavatkozást sürgetett a nagy állami vállalatóriások érdekében. Elődei Amerika-ellenes, az iszlám világ felé húzó gesztusaival feleselve atlantista, Izrael-barát, a terrorral szembeni küzdelemben a hathatósabb fellépés híve. Hogy a közbiztonság szívügye, azt Neuilly polgármesterségétől a belügyminiszteri pozícióig számtalan helyen bizonyította. A „törvény és rend” szlogenje révén, a „zéró tolerancia” elvét osztva, rövid időn belül Rudy Giuliani francia verzióját látták benne azok a polgárok , akik kiábrándultak a bűnözéssel szemben kevéssé hatékonynak bizonyuló, vízfejű, túlbürokratizált államból.

Sarko a tavalyelőtt ősszel lezajlott párizsi zavargások elitélésében kérlelhetetlenséget mutatott, és miközben ezzel maga ellen hangolt külvárosi csoportokat, nagy lépést tett az irányba, hogy államfői ambíciói valóra váljanak. Ismét kiderült, komoly politikai rutinnal – afféle viharlovagként – tudja a kríziseket nemcsak felszámolni, de egyúttal önmaga javára fordítani. Megvádolták rasszizmussal, a bevándorlással kapcsolatos restriktív jogfelfogása kapcsán. Azaz nézete szerint a korlátlan egyszersmind ellenőrizetlen bevándorlás rendszere tarthatatlan. Egy ország annyi migránst képes befogadni, amennyi a társadalma – pillanatnyi állapotától függőben – „fel tud szívni”, vagyis integrálni-asszimilálni. Továbbá szelektálni kell a határokat munkavállalás illetve letelepedés szándékával átlépők között, s azokat kell előnyben részesíteni, akik hajlandók elfogadni a demokratikus politikai közösség játékszabályait. Mindezt igazán nem lehet fajgyűlöletként rákenni Sarkozyre, aki következetesen elutasítja az ultrajobbal való kooperációt.

Hamarosan kiderül, vajon a „Tornádó” csak közjátékszerű fuvallat lesz-e a francia politikatörténetben vagy pedig az elkorhadt ágakat letördelő tisztító viharként előkelő helyet vív majd ki a közéleti arcképcsarnokban.

Papp László Tamás