Nicolas Sarkozy

Kétségem sem maradt, - figyelve a francia közszolgálati 1-es csatornán a konzervatív UMP (Népi Mozgalom Uniója) köztársaságielnök-jelöltjét, Nicolas Sarkozy-t, amint a neki szegezett kérdések segítségével kibontja világnézetét és tervezett programjának egy részét ,-  hogy nem lesz kecmec, ha nyer az április végén és május elején esedékes választásokon. Ha ő lesz a köztársasági elnök, mindent a helyére tesz (mert szerinte mindennek megvan a maga helye, s reményei szerint a haza végre visszanyerheti több évtizeddel ezelőtti régi csillogását.

Sarkozyt erőskezű, rendpárti belügyminiszterként ismerik, aki – mint bírálói szemére vetik - a 2005-ös külvárosi lázongások mögött rejlő okok feltárása helyett az abban részt vevők kriminalizálására helyezte a hangsúlyt, egyszerű bűnözőknek titulálva őket. Ezzel az állampolgárok többsége körében viszont komoly elismerést vívott ki magának. Ismerve karakterét és politikusi munkásságát, ha deklasszálódástól tartó francia rendpárti konzervatív szavazó lennék, biztos, hogy rá szavaznék.

A közszolgálati televízió minden hét hétfőjén vitát rendez a nevesebb köztársaságielnök-jelöltek és a „nép” képviseletében megjelenő száz egyszerű francia állampolgár között. Ez utóbbiak kérdésekkel bombázhatják a jelölteket, a műsorvezető, a műsor technikai lebonyolításán kívül, más szerepet nem játszik. Persze a dologhoz kellenek az öntudatos, a demokratikusan vitatkozó attitűdöt habitusuk mélyén őrző, a demokratikus érdekérvényesítést reflexeikben hordozó francia állampolgárok is.

A kérdezők általában lényegretörők, egy-egy kivételtől eltekintve nem indulatosak, de nem is alázatosak. Sakrozy-t nem szólítják Miniszter úrnak, inkább Sarkozy úrnak vagy egyszerűen csak „uramnak” szólítják. Tudják, hogy a politikus elszámolással tartozik nekik, hogy a politikus egy közülük, aki felelősségteljes munkát végez ugyan, de aki természetes módon kritizálható, bírálható, választásokon leváltható. A Magyarországon egyre inkább jellemző vezérkultusznak – a múlt hétfői műsorban – nyoma sem volt: a franciák vezetőikre gyanakvással, de korántsem ellenséges megvetéssel tekintenek.

A közel kétórás műsorban Sarkozy a határozott, kompetens és népéhez végtelenül őszinte vezető szerepét alakította, nem is rosszul. Válaszait rendre nagyhatású kijelentésekkel vezette be: célom, hogy „a lehető legpontosabban válaszoljak az Önök kérdésére”, „őszintének kell lennünk egymással”, „a játékszabály: őszintén válaszolni, még akkor is, ha nem értek Önnel egyet [a kérdezővel]”, „ebben a kampányban az igazságot akarom elmondani”. Mindehhez még szúrós tekintet és határozott gesztusok is társulnak, bár a mosolynak szánt, mégis inkább hunyorgásra vagy vigyorgásra emlékeztető mimikán lenne még mit csiszolni.

A vita során elég nagy teret kapott a homoszexualitás témája. Sarkozy konzervatív politikushoz képest nyitottnak tűnt: a homoszexualitást nem nevezte bűnnek, s a melegek számára a pokol kénköves tüzét sem helyezte kilátásba, inkább a homoszexuálisok és a heteroszexuálisok érzései közötti szimmetriát hangsúlyozta. Emlékeztetett arra is, hogy neki köszönhetően, amennyiben a homoszexuális párok kérik, a polgármesteri hivatal hitelesíti az élettársi viszonyt. Ugyanakkor a házasságot és az örökbefogadást elutasította, azzal, hogy „a család arra való, hogy felneveljük gyerekeinket és biztonságot nyújtsunk nekik, ez az a család ideál, amelyet én védelmezni fogok”.

Szóba került még a feketék és észak-afrikai francia állampolgárok integrációjának és a velük szemben megnyilvánuló (nemritkán hatósági) diszkriminációnak a problémája is. „Senkinek sem kötelező Franciaországban élnie” – mondta Sarkozy. „Annak, aki itt él, tiszteletben kell tartania a szabályokat. Ez azt jelenti, hogy nem ismerjük a többnejűséget, nem csonkítjuk meg leányainkat, nem vágunk le kecskét a lakásban, és tiszteletben tartjuk a [francia] köztársaság szabályait.” Továbbá: „az amerikaiakhoz és a spanyolokhoz hasonlóan nekünk is jogunk van megválasztani, hogy kit látunk szívesen az országunkban, és kit nem.” Mikor e szavakat egy magát algériai származásúnak valló fiatal nő kikérte magának, Sarkozy így válaszolt: „Az én szememben Ön nem algériai, és én sem vagyok magyar!” Ezzel minden bizonnyal azt akarta mondani, hogy szemében a bevándorlók számára csak egyetlen stratégia lehetséges: az asszimiláció.

Amíg a bevándorlókon a szabályok betartását, a többségi akarat tiszteletben tartását kéri számon, addig a szélsőjobb szavazóiról empátiával beszél: ők egyszerűen elkeseredett emberek, akik azért szavaznak Le Pen-re, mert úgy érzik, hogy a felelős republikánus politikusok nem foglalkoznak problémáikkal.

Sarkozy megnyilvánulásaiban a konzervatív és a liberális felfogás keveredik, ez utóbbira példa az iskolaválasztás szabadságának támogatása, a heti 35 őrás munkahét reformja, a korlátozás feloldása, a nyugdíjas korba lépők munkaviszonyának – kívánság esetén - meghosszabbítása. Sarkozy világnézetét és programját azért alapvetően a konzervativizmus uralja: korlátozná a bevándorlást, elutasítja a homoszexuálisok házasságát, s megköveteli minden állampolgártól a törvények és a rend tiszteletben tartását. A műsor végén elhangzott szavaira egy francia konzervatív szavazó csak elismerően bólinthatott. „Hiszek a munkában, az erőfeszítésben, az elismerésben, az érdemben, de nem szeretem az egyenlősdit”.

A köztársasági elnökségért folytatott versenyben a győzelemre Sarkozyn kívül csak a szocialisták jelöltjének, Ségolène Royalnak van reális esélye. Nagyon úgy tűnik, hogy vagy egy nő, vagy egy magyar nemes fia veszi majd át Chirac-tól a stafétabotot. Jelenleg, ha csak néhány százalékkal is, de Sarkozy vezet Royal előtt. A külső szemlélőnek az lehet az érzése, hogy ha Sarkozy megnyeri a választást, nem lesz kecmec. Határozottan fog törekedni céljai felé – konzervatív világszemléletével összhangban.

Fáber Ágoston/Párizs