Portré Wittner Máriáról
"Nagyanyám nevelt, csak 13 évesen találkoztam először anyámmal, aki mindig azzal fenyegetőzött, hogy bead a lelencbe. Végül egy nap fogtam magam, és én adtam be magam" - teszi valamelyest érthetővé a korábban a Fideszt is érő harcos engesztelhetetlenségét a párt kínálta előkelő listás helyet most mégis elfogadó, 68 éves "ötvenhatos".
© Horváth Szabolcs |
"Kikapcsolódásnak ott vannak a keresztrejtvények és a számítógépes sakkprogramok" - jelzi az egykori harcos, hogy nem idegen tőle taktika és stratégia. Kedvelt varrógépén, amin "varrtam esküvői ruhát is", mostanában 56-os emlékzászlókat készít az általa arra érdemesnek tartottaknak.
- Az ön sorsát osztályrészül kapó emberekről szokták elsütni a közhelyet: a történelem élő tanúja. Szereti ezt a szimbólumszerepet?
- Ez ellen mindig tiltakozom. A nevem attól vált ismertté, hogy elsőrendű vádlott voltam, de talán azáltal is, hogy 2001-ben beszédet mondtam a parlamentben, és kertelés nélkül kimondtam az igazat a kommunizmus valamennyi áldozata nevében. Sokan vitatták, magam írtam-e azt a szöveget, pedig ha valaki rengeteget olvas, már írni is tud.
- Olvasmányélményeiben bizonyára találkozott olyasmivel, hogy egy ismertebb személyt cégérként kíván használni a politika.
- Én eddig csak a parlamenten kívüli politikában, tüntetéseken és utcai megmozdulásokon vettem részt. Azt persze tudom, hogy a Fideszben is többféle ember van.
- Állítólag még liberálisok is!? De ön korábban még olyan fideszessel kapcsolatban is a szokásos érdességével nyilatkozott meg, mint amilyen Orbán Viktor...
- Róla annyit, hogy miközben tetszett a Nagy Imre-temetésen mondott beszéde, megvolt a véleményem, amikor a Trianonról történt megemlékezésnél kivonult a parlamenti teremből, vagy amikor a koronás címerről nemmel szavazott. Azt sem vettem jó néven, amikor a kormánya megvonta az 56-os Intézet támogatását. Mikor azonban gyűlölt emberré vált a kommunista oldalon, ismét kezdtem odafigyelni rá.
- Sokféle változást regisztrálhatott. Továbbra is nyomon követi ezt az evolúciót?
- Hogyne. Hát azért én sem most jöttem ám a hat húszassal.
- Tényleg nagyon fiatalon érkezett Pestre. Nem is hagy nyugodni bennünket a kérdés: a forradalmi napokban már egy egyéves kisfiú mamája volt. Hogyan nem hozzá rohant?
- A forradalom előtt az egész nyarat kórházban töltöttem. Mielőtt letartóztattak, megkerestem a fiamat. Amikor pedig halálra ítéltek, írtam az intézeti dirimnek, ha kivégeznek, adja jó helyre örökbe a gyereket, de még előtte szeretném utoljára látni.
- Aztán nem sokkal szabadulása után lett még egy fia. Vele mindent be tudott pótolni?
- Jóban vagyunk, hasonlóan látjuk a világot. Együtt is lakunk. Sajnos elvált, de van tőle is két unokám. A másik kettő meg a nagyobbiktól.
- Mit tudhatnak ők az ön egykori cselekedeteiről? A bíróságok előtt nyilván célszerű volt azt mondani, hogy egyik önnek tulajdonított "cselekmény" sem igaz. Ma viszont minden egyes részlet hőstettnek számítana. Lehet most már tudni, kire lőtt, kit talált el?
- Amikor az emeletről lőttek bennünket, megpróbáltunk visszalőni. Hozzáteszem, nem is tudom, képes lettem volna-e szemtől szembe egy másik emberre lőni.
- Jó, de "fegyveres bűnszövetkezetben elkövetett" rablással is vádolták. Mit értettek ezen? Feltételezzük, kinyitották az élelmiszerraktárakat az éhezőknek.
- Ami engem illet: nagy hőstettekkel nem büszkélkedhetek. Ez az igazság. Utóbb kikértem az anyagomat a Történeti Hivataltól, és elolvastam a kihallgatási jegyzőkönyveket is. Azokból tudtam meg, miért cukkoltak például azzal, hogy "százlábú". Merthogy a cipőgyárból száz pár cipőt hoztunk volna el... Csakhogy az ezt valló tanú azt mondta, november 4-én ott voltunk, majd másnap visszamentünk, pedig én 4-én már sebesülten feküdtem a Péterfy-kórházban.
- Önnek végül is szerencséje volt: arra való hivatkozással változtatták meg az ítéletet, hogy még nincs 20 esztendős. Közben Mansfeld Péternél csak arra vártak, mikor tölti be a 18-at, hogy végrehajthassák az ítéletet. Ön nyilván érti...
- Én továbbmegyek. Ott volt a sor végén Csita is, azaz Szente István meg az apja. Csita is annyi volt, mint én. Őt igen? Engem miért nem? Amikor meghallottam, hogy Mansfeldnél arra várnak, hogy töltse be a 18-at, azt mondtam Ági barátnőmnek, itt már semmit sem értek. Már nincs semmiben semmi logika. Bennem akkor igazi földrengés dúlt.
- Nyilván ez is edzette keménységét, aminek hatására - még egy parlamenti megemlékezésen is - hol erkölcsi hullának, hol egyszerűen lótetűnek nevez mai baloldali politikusokat. Az ön szemében nem ér igazán sokat az úgynevezett keresztényi megbocsátás.
- A szem sok mindent elárul. A kisfogház-emlékhelyen tartott ünnepségen 2002-ben odajött hozzám egy bizonyos Nagy Árpád, és bocsánatot kért. És én azt mondtam: "Nézze, uram, ha maga ezen a helyen idejön hozzám, és bocsánatot kér, akkor én önnek megbocsátok." Még kezet is fogtunk.
- És még azt mondják, hiányzik önből a gesztus, a politikai érzék. Persze ez akkor teljesedhet ki, ha bejutva a parlamentbe - a választási eredménytől is függő - hivatalt is kapna...
- Lech Walesa mondta: az a rendszer abban is bűnös volt, hogy nem tanulhattunk. Szerintem viszont nem kötelező hülyének maradni. Én például bekérettem a börtönbe a ruhaipari technikum négy évének az anyagát, és ha levizsgázni nem is tudtam, mindent megtanultam. Most is azt írom be az iskolai végzettség rovatba: nyolc általános plusz 13 év rácsos egyetem.
LINDNER ANDRÁS - HORVÁTH ZOLTÁN