Az első világháborút a stratégák az 1870-es porosz-francia háború mintájára, lendületes előrenyomulások és átkaroló hadműveletek formájában tervezték meg, ehelyett állóháború lett belőle. A másodiktól, legalábbis Nyugat-Európában, azt várták, hogy ellenséges lövészárok néznek majd egymással farkasszemet, ezért építette meg a francia hadvezetés a Rajna mentén húzódó, alapvetően téves koncepcióra épülő Maginot-vonalat. Az ötvenes években pedig mindenki azt hitte, küszöbön a harmadik világháború, melyben bevetik majd a Hirosima és Nagaszaki ellen használt atomfegyvert: ehelyett a világégés, legalábbis eddig, elmaradt.

A legfurcsább epizód a Marne-i csata, melynek elemzése során a francia stratégák a gyakorlatban is rájöhettek volna arra, mi a hadviselés jövőbeli útja. 1914 szeptember elején az előrenyomuló németek már Párizst veszélyeztették, s feltartóztatásukra sürgősen kellett jelentős haderőt összpontosítani. Igen ám, de gyalogmenetben a francia csapatok nem tudtak volna időben odaérni a támadás helyszínére. A vezérkar tábornokai kétségbe voltak esve, mert a vasúti szállító kapacitás viszont nem volt elegendő. Ekkor a Párizsba érkező, mozgósított és felfegyverzett tartalékosok, akik talán nem is ismerték a francia hadsereg szabályzatát miszerint „csak beteg katonát lehet közúton szállítani”, egyszerűen leintették a pályaudvarok előtt várakozó taxikat, és a Marne-hoz vitették magukat. A friss és pihent tartaléksereg eredményesen vette fel a harcot a meneteléstől holt fáradt németekkel, és meg volt mentve a haza.

Csak éppen ezt a tanulságot a háborút követő években elfelejtették a francia katonai stratégák, és 1929–1932 között a francia–német és a francia–luxemburgi határon összefüggő, helyenként öt-hat emelet magasságú erődrendszert építettek, az úgynevezett Maginot-vonalat. A második világháború idején azután kiderült, hogy felesleges katonai beruházás volt, mert 1940-ben a náci hadsereg gyorsan mozgó motoros egységei a Maginot-vonal megkerülésével, Belgiumon keresztül támadták meg és rohanták le Franciaországot.

A két versengő nagy magyar párt, az MSZP és a FIDESZ vezetői az utóbbi tizenkét évben a német és a francia stratégákhoz hasonlóan gondolkodtak. Orbán Viktor 1998-as sikeréből azt a következtetést vonták le a szocialisták, hogy nekik is egyszemélyes vezetést kell kialakítaniuk, s egy jóképű politikust kell találniuk, akit miniszterelnöknek jelölhetnek: a sok téblábolás után megtalált, alkalmatlan jelölt Medgyessy Péter volt. A 2002-es áprilisi választás kudarcát a FIDESZ annak tulajdonította, hogy demagóg ígéretekkel túllicitálta az ellenfele, amely nagyobb tagsággal rendelkezett, és jobban meg volt szervezve a civil társadalomban. E téves felismerés alapján készült a 2006-os kampányra, polgári köreivel, tagozataival, és egész, bonyolult szövetségi rendszerével, mely felépítésében feltűnően hasonlít a Maginot-vonalhoz. Vagyis a nagy pártok stratégái igyekeztek másolni egymást, ám soha nem azt vették át ellenfelük taktikájából azt, ami valóban a győzelem titka volt, hanem lényegtelen és felesleges dolgokra koncentráltak.

Gyurcsány Ferencet is ebben a szellemben „találták ki”: a cél az volt, hogy a szocialisták egy Orbán Viktorhoz hasonló karizmával rendelkező, fiatal szocialista politikust léptessenek fel. Ma még nem tudjuk, hogy elköveti-e ő is azt a hibát, mint Horn Gyula, aki majdnem egy egész évig halogatta a megszorító intézkedések bevezetését, melynek köveztében a gazdasági fellendülés gyümölcseit már a hatalomra jutott ellenzéki párt, a Fidesz aratta le.

Mindez különlegesen igaz a Fideszre, amelynek elnökét Orbán Viktort a Magyar Demokrata főszerkesztője a 2006-os választások előtt sokatmondóan „vezénylő tábornoknak” nevezett. A „egy a tábor, egy a zászló” jelszót, a nagy, egységes jobboldali párt létrehozását Orbán erőltette, természetesen a múltbeli tapasztalatokra hivatkozva. Tény, hogy az 1994-es választásokon a szétforgácsolódott jobboldali pártok együttesen több szavazatot szereztek, mint a baloldaliak, mégis az MSZP alakíthatott kormányt, abszolút többséggel. Csakhogy ennek nem az volt a fő oka, hogy vagy fél tucat jobboldali párt indult, hanem az, hogy a legnagyobbak a választások első fordulójában nem tudtak összefogni, szövetséget alkotni, illetve visszalépni egymás jelöltjei javára a második fordulóban. Világos, hogy a „vezénylő tábornok” óriásit tévedett, kétszer egymás után…

De a legfurcsább az, hogy a Fidesz saját Marne-i csatájából, egyetlen választási győzeleméből sem volt képes levonni a tanulságot. Mi volt az elfeledett „taxitrükk”, mellyel 1998 áprilisában le lehetett győzni a Horn Gyula vezette szocialistákat? Mindenekelőtt az, hogy a Fidesznek nem volt merev, négy évre előre felépített stratégiája, „Maginot-vonala”. Rugalmasan tudott alkalmazkodni, kihasználni a szocialisták hibáit. Továbbá voltak szövetségesei, mindenekelőtt a Torgyán József vezette kisgazdapárt, mely a második fordulóban a javára léptette vissza a jelöltjeit. De a legfőbb, alapvető erénye az volt a Fidesznek 1998-ban - azon kívül persze, hogy mivel addig még nem kormányzott, „tiszta lappal” indult -, hogy vonzotta a középrétegeket, és jelentős polgári és értelmiségi csoportok rokonszenveztek vele. Liberális antikommunista pártnak tartották, olyannak, mint amilyen 1990-ben az SZDSZ volt – nem véletlen, hogy a dunántúli liberálisok tömegesen szavaztak rá. Ekkor lett a tíz százalék alatti, törpe párt az SZDSZ, és nagy párt a Fidesz.

Félő, hogy ha Orbán továbbra is erőlteti az „analógiás stratégiát” és a még szorosabb összefogás címén magához öleli az „elveszett” két százalékot jelentő, MIÉP-es és Jobbik-os szavazókat, azaz a  "nemzeti radikálisokat", (ezt javasolta közvetve a Magyar Nemzetben legutóbb Gy. Tóth László Fidesz-ideológus is), a Fidesz a 2010-es választások után kénytelen lesz helyet cserélni az MDF-el.