© Pataky Zsolt

A pezsgősdugó kirepülése után akárcsak tört másodperccel megszülető csecsemők a kormány szerint nagyobb sansszal vágnak neki majd az életnek. Ők – Újév előtt születetett társaikkal szemben – már ama Start-számla szerencsés birtokosai, melyre az állam rögvest átutal 40 ezer forintot, amit kamatokkal megspékelve felnőttként átvehetnek. Ha rászorulók, akkor ezt iskolás korukban még 42 ezerrel pótolják ki.

A dolog fogadtatása enyhén szólva vegyes. A hatalmon lévők ünneplik, az ellenzék kevesli, a szakértők hümmögnek, a függetlenségükre kényes belpolitikai elemzők kampányszagú látszatintézkedésnek vélik. A babakötvény-típusú juttatások mindenesetre nemigen alkalmasak a negatív demográfiai trend visszafordítására. Az ilyen – hosszú távon kamatozó – támogatás, ha valamire jó, akkor leginkább arra, hogy azok elhatározását aláhúzza-megerősítse, akik ettől függetlenül is vállalnának gyereket. Aki viszont különböző okokból nem tud (vagy nem akar) utódot nemzeni, azt aligha lehet “jobb belátásra téríteni” azzal, hogy nevének örököse nagykorúsága után hozzájut a pénzéhez. Kevésbé bonyolultan: akinek nem jut pelenkára, azt kevéssé vigasztalja, hogy az érettségi öltönyt már az Állam Bácsi fizeti.

Sok kutató véleménye, hogy a jelen nyugati civilizációjában a gyermekvállalás nem elsősorban pénzkérdés. A népességfogyatkozás megállítását igazán szívügyének tekintő Orbán-kormány kancelláriaminisztere által szerkesztett egyik országértékelő tanulmánykötet is rámutat, hazánkban “az anyagi szempontok korántsem elsődlegesek a gyermekvállalásban.” Valami igazság-magva lehet a fenti idézetnek. Mi egyébbel lehetne magyarázni, hogy míg  Nyugat-Európa államaiban szinte mindenütt csökken a születésszám, addig a nyomorral küzdő fejlődő országok hihetetlen mértékben sokszorozzák önnön népességüket? Vagy, hogy Magyarországon (is) többnyire a jól szituált, magas keresetű üzletemberek, nagyvállalkozók döntenek a gyermektelen szingli életmód mellett, és a nyomortól gyötört “mélyszegénységben” nem rtika a páronként öt-hat vagy még több gyerek.

Egy dúsgazdag bankár nem azért fog gyereket vállalni, mert emeltek a családi pótlékon vagy bevezették a Start-számlát. A koldusszegény, peremre sodródott munkanélküli pedig ezzel együtt sem (vagy épp e nélkül is, ahogy az önmagát újratermelő nyomorról beszámoló szociológiai munkák kifejtik). Az említett szélső csoportok között vannak persze árnyalatok. Ilyen a politikusok által sokat emlegetett középosztály. Csakhogy pontosan a politikusok azok, akik – pártállásuktól függetlenül – nem hajlandók tudomásul venni, hogy újabb és újabb, lakossági fórumon vagy polgári körben elsütött deficitnövelő ötletektől nem lesz több csecsemőkorú magyar lakos.

A gyermek (vagy annak hiánya) prioritásként nem anyagi, sokkal inkább társadalomlélektani probléma. Az átlag magyar család lassan ugyanabban a helyzetben lesz, mint a tőlünk Nyugatabbra élő családok: miközben a férfiak nagy része még nem hajlandó ugyanolyan aktív szerepet vállalni a gyermeknevelésben, házimunkában, mint az utód létrehozásában, a nők már nem akarnak főállású anyaként, azaz külön bejáratú háztartási alkalmazottként működni. Régen a nő nem választhatott, anya lesz vagy üzletasszony. Ma megteheti, és abban kéne segítenünk neki, hogy a két dolog összeegyeztethető legyen.

A kabinet is jobban tenné, ha babakötvény helyett arra volna gondja, hogy ne forduljon elő az, ami tavaly a két ünnep között: a dolgozó anyák nem tudták hová vinni gyereküket, mert bezártak az óvodák. Ha pedig országunkba jön egy multi, nem ártana, ha a feltételek közt szerepelne üzemi bölcsőde-óvoda létrehozása is.