© Horváth Szabolcs

Gyurcsány Ferenc is a szegénység, a kiszolgáltatottság problémájával küszködik. Látszik ez abból a küzdelemből, amely az Útközben című könyvének lapjain bontakozik ki. A diagnózis megvan, de a szegénységre felírt gyógymód eredményessége kétséges. Tudjuk, hogy a hagyományos baloldali válaszok ritkán működtek. Ismerjük a volt kelet-európai országok kísérleteit, és elég sokat tudunk Amerika próbálkozásáról is. Amerika az utóbbi 40 évben közel 9 ezer milliárd dollárt költött a szegénység elleni harcra. Ez kimondhatatlanul sok pénz, és mit kapott cserébe? A szegénység nem csökkent. De a szegénység elleni harc Európában is mindenhol vesztésre áll. Elég, ha Németország, Franciaország vagy Olaszország szociális programjaira gondolunk, meg a 20 millió munkanélkülire, az alig több mint nullaszázalékos gazdasági növekedésre, a csökkenő termelékenységre és a lisszaboni programként ismert versenyképesség-fokozó terápia kudarcára.

Mindezt látja a magyar miniszterelnök is. Érti a modern gazdaság, a pénz, a verseny, a produktivitás fontosságát, baloldali politikusként mégsem tud mást tenni, mint a szolidaritást választani vezérfonalként. Elvben tudja, hogy az ortodox baloldali válasz már a múlté. A jövő válasza csak új, sajátos ötvözet lehet. Ebben az ötvözetben a szolidaritás és a biztonság ígérete vegyül a szabadversenyes kapitalizmussal. Ez volna a baloldali és a liberális eszmék összegyúrása, az úgynevezett harmadik út. Hitt ebben Bill Clinton, Tony Blair, Gerhard Schröder, és a magyar miniszterelnöknek is van hozzá affinitása. Sokan hisznek a harmadik út igazában - én ennek ellenére, továbbra is a piacgazdaságban keresem a megoldást.

Nézem az utóbbi tíz év harmadikutas kísérleteit. Látható, hogy választási ideológiaként rendkívül sikeresek. De az is, hogy a szegénység és az összes szociális probléma ettől még megmarad. Látható az is, hogy a baloldali és a liberális gondolkodásmódot nehezebb összhangba hozni, mint azt a "harmadikutas gondolkodók" remélték. Úgy hiszem, ezzel a szintézissel a miniszterelnök könyve is adós maradt.

Az Útközben balosabb, mint amilyennek mutatni szeretné magát. Egy mindig visszatérő kérdéskör lengi be az egész könyvet: mi a szegénység? Mi a szegénység oka? Mit kezdjünk a szegénységgel? Úgy hiszem, ezek tipikusan rossz kérdések. Olyan kérdések, amelyek nem visznek előre.

Pedig az egész problémáról, a társadalomról, a gazdaságról, az országról, a sikerről lehet egészen másképp gondolkodni, lehet teljesen másképp kérdezni. Adam Smith szellemében a kérdés helyesen így hangzik: mi az oka a gazdagságnak, mitől válik gazdaggá egy nemzet? Szerintem ez sokkal inkább inspirál - és ezt a kérdést kell feltennie minden államférfinak. Már csak azért is, mert egy vállalkozó, egy átlagember is mindig azt kérdezi magától: hogyan tudnék gyarapodni, mitől lehetnék gazdagabb? A liberális gondolkodó is ezt kérdezi: mitől lehetünk gazdagabbak?

Meggyőződésem, hogy a szolidaritás, a szegénység enyhítése felülírhatatlan társadalmi cél. De bármilyen nemes cél is, elérésének eszköze csakis a versenyképesség növelése lehet. Másképp miből teremtenénk forrásokat szociális feladataink megoldásához? Felfogásom szerint tehát a gazdagodás lehetőségéről kell beszélni, és nem elszigetelt módon a szegénységről. Ezért a hagyományos baloldali válaszok mellett érdemes megfontolni néhány más javaslatot is.

Kezdjük az egyénnel. Konzervatívok, liberálisok és baloldaliak is tudhatják, mi kell ahhoz, hogy egy alul lévő család gyereke kitörjön a szegénységből. Négy egyszerű lépést javaslok. Legelőször is azt, hogy az általános iskola után a gyerek menjen középiskolába, és azt fejezze be. Használja a számítógépet, mert hamarosan a legtöbb munkahely digitális lesz. És tanuljon meg néhány száz szót angolul. Ez az első lépés ahhoz, hogy a szülők szegénysége ne folytatódjon a gyerekeknél.

A második javaslat is döntően kulturális természetű. Ez így szól: először házasodj meg, és csak utána vállalj gyereket! A mögöttes megfontolás egyszerű: ha egy gyerek családba születik, ha mindkét szülőnek van középfokú végzettsége, és dolgoznak, akkor a gyerek már nem is tud igazi szegénységben felnőni.

A harmadik tanács: igyekezz megőrizni a családot! A mögöttes szempont itt is világos: Amerikától Afrikáig mindenhol azt látjuk, hogy a kétszülős családban felnövő gyerekek tízszer nagyobb eséllyel kerülik el a szegénységet, mint csonka családban élő társaik.

Végül a negyedik: amikor felveszed a fizetésed, ha teheted, először mindig magadnak fizess! Ez a biztonságos gyarapodás legbiztosabb újkori módja. Tedd félre jövedelmed legalább 10 százalékát! Ezt befektetheted, mások tőkéjével társíthatod, vagy akár vállalkozhatsz is belőle. Képzeljünk el egy induló kétkeresős családot, amely évente 120 ezer forintot (azaz havi 10 ezret) tesz félre (ez persze nehéz, de ennyit egy átlagcsalád havonta bizonyára elkölt mobiltelefonálásra is). Kis idő után beleszagolnak a pénz világába, és elkezdik azt vizsgálni, hol kaphatnának több kamatot vagy hozamot érte. Kevéssel nagyobb tőkéből akár már vállalkozhatnak is. Ha csupán számlán gyűjtik - évi 6 százalékos kamatot feltételezve -, mire a gyerek befejezi a középiskolát, a családnak 4-5 millió forintja lesz a bankban. Amikor pedig a szülők nyugdíjba mennek, addigra 14-15 millió forintjuk is összegyűlhet. Mindez havi 10 ezer forintból - ezt nyújta az állhatatosság és persze a kamatos kamat.

De hogy történik a gazdagodás a nemzet esetében? Kevesen figyeltek fel arra, mi történt az utóbbi 20 évben a világban, mondjuk Ázsiában. Kína és India a kapitalizmus felé fordult, beindult a verseny, a vállalkozás, a piac, és rövid 20 év alatt félmilliárd ember kászálódott ki a szegénységből. 1970-ben Ázsiában élt a világ szegényeinek 76 százaléka, Afrikában pedig 11 százalékuk. Ázsiában beindult a kapitalizmus, és 20 évvel később a világ szegényeinek már csak a 15 százaléka élt ott. Afrikában maradt minden a régiben, és mára a világ szegényeinek 70 százaléka ott lakik. Figyeljünk Kínára és Indiára - a piacgazdaságra, amely immár 500 millió embert segített ki a szegénységből. Ez akkor is igaz, ha tudjuk, ezeket az országokat ma is kínzó társadalmi egyenlőtlenségek jellemzik.

Ha a gazdagodásra, a szociális igazságosságra akarunk még példát, gondoljunk Írországra. Több száz éven keresztül Írország volt Európa szegényháza. Polgárháborúk, vallásháborúk, tragikus sorsú költők, munkanélküliek és emigránsok százezrei jelezték, hogy Írország beteg. Aztán fél nemzedék alatt minden megváltozott, ma Luxemburg után Európa leggazdagabb országa. 1990-ben a hárommilliós Írországban mindössze 1,1 millió embernek volt munkája. Ma kétmilliónak van. Lényegében nincs munkanélküliség, eközben 200 ezer külföldi, köztük 50 ezer kínai is dolgozik ott. Rohan előre Írország, az úgynevezett "intelligens" ágazatokban a jelentősebb vállalatok szinte mindegyike már ott van: a tíz legjelentősebb szoftverfejlesztő cégből hét, a tíz legnagyobb gyógyszergyártóból kilenc.

Az ír megoldás a következő: tedd ingyenessé és elérhetővé az iskolát minden szinten (nálunk jobb, ha a gyerek meg sem áll akár ezer angol szó megtanulásáig, minthogy a mérceként állított Írországban az angol mindenkinek anyanyelve)! Csökkentsd az adókat, segítsd a külföldi befektetőket és cégeket, hogy könnyű legyen odamenni! Tedd nyitottá, szabaddá, versenyképessé a gazdaságot, tartsd rendben az állam pénzügyeit! Legyen ezekről valamilyen nemzeti konszenzus! Végül tarts ki mindemellett, akkor is, ha sok akadály jön! Az eredmény: hamarosan Európa egyik leggazdagabb országa leszel.

KÓKA JÁNOS

(A szerző a gazdasági és közlekedési miniszter)