Szövegek és szempontok Vajon olvasnak a döntnökök? © sxc.hu

Az ellentmondásos helyzet világszerte találgatásokra ad okot a legjelentősebb nemzetközi irodalmi díjjal kapcsolatban. Általában a leendő díjazott személyéről folyik a kontinenseken túlnyúló tippverseny, s amint fölfedik a nyertes kilétét, ki-ki igazolva, vagy veszve látja saját elképzelését, tudva, hogy esetenként a legváratlanabb eredmény születik. Mivel a Nobel-díj odaítélése már régóta nem irodalmi belügy, a széles nyilvánosság szívesen elidőz egy-egy díjazás körülményénél, s noha a döntést utólag senki nem változtathatja meg, az odaítélés visszhangját bárki alakíthatja.

Ha csak a saját irodalmi térségünk utolsó negyedszázadánál maradunk: 1984-ben például közép-kelet-európai írót jutalmaztak, ám a szocialista Csehszlovákiából a várakozástól eltérően nem a korszakos jelentőségű prózaíró, Bohumil Hrabal kapta Nobel-díjat, hanem az ismertség tekintetében országa határain alig túlterjedő, halk szavú lírikus, Jaroslav Seifert. Václav Havel az idő tájt börtönben ült. Mondják: a Nobel-díjon ott a politika bélyege is – néha színe helyett a visszájáról. Mi egyéb történhetett az 1984-es osztásnál: a térség paradigmatikus irodalmi figurájának, Hrabalnak a jutalmazása a Gustav Husak-féle diktatúra idején hegyeket mozdított volna meg, Seifert kitüntetése ellenben senkit nem buzdított, hogy lerázza rabláncát. Érdekes, hogy a szimbolikus orwelli évszám dacára épp 1984-ben kerülte az élesebb politikai töltetet a díjosztó grémium.

A másik közép-kelet-európai példa az önmagát előszeretettel „utolsó jugoszláv írónak” nevező, akkor már jobbára párizsi emigrációjában élő Danilo Kisé, aki biztos befutóként sem kapta meg a rákövetkező évben a Nobel-díjat, majd röviddel azután elhunyt, Jugoszláviát pedig maga alá temette a jaltai szerződés összeomlása.

A Nobel-díj odaítélésénél – mondják a hozzáértők – alapkövetelmény, hogy nemzetközileg ismert és sokrétű, teljes életmű álljon a nyertes mögött, mégis többnyire a díjosztás pillanatánál jóval korábban írott mű szilárd művészi jelentőségére szokott hivatkozni a döntnöki kar. Ez a dramaturgia valósult meg például Gabriel Garcia Marquez esetében; a főmű megszületése jó két évtizeddel megelőzte a babérkoszorút, ám a Száz év magánynál a művészi érdem utólag is maradéktalanul jutalmazva volt.

A kolumbiai író díjazása egyébként – ezt szinte teljes egyöntetűséggel állították/állítják szakmabeliek – visszaadta a nyolcvanas évek elején (1982) a Nobel-díj patináját. A mi Kertész Imrénk három évvel ezelőtt szinte egykönyves szerzőként (Sorstalanság) részesült a Nobel-díjban, eddig egyedüliként a magyar irodalomban, megszüntetve a hazai literatúra több évtizedre visszanyúló hiányérzetét a sorozatosan elmaradó Nobel-díjazás miatt.

A Nobel-díj osztásba a régóta belerángatott politikai kérdés mellett, hasonlóan fontos szerepet tölt be a kontinentális hovatartozás, továbbá az, hogy (az utóbbi félévszázadban) Európa és Észak-Amerika többé-kevésbé egyensúlyba kerüljön. Nem világos, miért tartják ezt fontosnak a svéd fővárosban. Ellenben előbb-utóbb szembe kell nézni Stockholmban azzal is, hogy a tematikai határok végre kitáguljanak, hiszen John le Carré a világ egyik legjobb (és legolvasottabb) regényírója addig eleve kiesik a versenyből, ameddig a művészet arisztokratikus regiszterétől távoli polcon helyezkedik el a kémregény. Ám lehet, hogy egyszer le Carré is „bejön a hidegről”.

Azt nem tudni, hogy min folyik a vita az Óváros, a Glamba Stan egyik évszázados kisvendéglőjének különtermében, ahol a fáma szerint a hét meghatározott napján összeül az irodalmi zsűri; mindenesetre rossz érzés, hogy ők eddigi döntésképtelenségükkel kívül helyezik magukat egy több, mint egy évszázados hagyományon. Ez már negatív hatásfok. De az sem használ a díj méltóságának, hogy a minap lemondott egyik zsűritag, Knut Ahlund svéd író szerint a tavalyi győztes osztrák írónő, Elfriede Jelinektől a döntnökök többsége egy sort sem olvasott.

A kérdés tehát e percben még kérdés marad: vajon milyen érdemi szempontok alapján födik föl az idei irodalmi Nobel-díj győztesének kilétét? Aztán amikor elcsitulnak majd a nyertes körüli zajok, s átrágjuk magunkat a tonnányi laudációkon, már arra gondolunk, ki következik jövőre.

Mohai V. Lajos