Rákosi  és Péter Gábor © Túry Gergely

A volt köztársasági elnök meglehetősen nagy találati aránnyal dolgozott, amikor a Parlament által már meghozott törvényeket előzetes normakontrollra megküldte az Alkotmánybíróságnak. Az Alkotmánybíróság szinte valamennyit aggályosnak találta. Nem volt kivétel a most beterjesztett ügynöktörvény sem: két szakaszát „alkotmányellenesnek” találták. Az ellenzék a kormánypártokra mutogat, mondván közönséges bunda volt a dolog. A szocialisták viszont az ellenzéket vádolják, tetszettek volna az Alkotmányt módosítani.

Ez valahol nagyon megnyugtató, az ember stabilitásra vágyik, elege volt az örökös változásokból, még zavarba jönne, ha a politikai „elit” másfél évtized után véget vetne ügynökügyben (is) kisded játékainak. Az sem nagy ár nyugalmunkért, hogy közben megrendül a hazai jogállamba vetett hitünk.

Persze tudjuk, az ügynöki tevékenység feltárásának tilalma csak ürügy arra, hogy gátat lehessen emelni a múlt megismerése elé, hogy takargatni lehessen pártunk szennyesét. Az Alkotmánybíróság, határozatának indoklásában mindamellett nem ragadt le néhány ezer „ügynök” személyes adatainak védelménél, feladatát jóval tágabban értelmezte, s már-már elvi álláspontot fogalmazott meg a történelem megismerhetőségéről, vagy inkább meg nem ismerhetőségéről.

Nem egyszerűen szimbolikus tett, hogy az indoklás komoly figyelmet szentelt a Levéltári Törvénynek, sőt ezt egyenesen nemzetközi dimenziókba helyezte. Egy apró, szinte már említésre sem méltó hibácska azonban még így is becsúszott a kiváló érvelésbe. Említés tétetik ugyanis arról, hogy az államhatalomnak joga a köziratok megismerését időben korlátozni, s ez a nemzetközi gyakorlatban általában 30 év. Mármint a demokráciákban.

1990 előtt Magyarországon azonban nem volt demokrácia, köziratokat büntetlenül lehetett megsemmisíteni, ellopni, vagy az örökkévalóságig a közvélemény elől elzárni. Ezt a gyakorlatot egyébként („hivatalos”) formában, bő évtizede éppen az Alkotmánybíróság nyilvánította alkotmányellenesnek, s kötelezte a Parlamentet, hogy törvényben szabályozza a levéltári kutatásokat.

Ennek megfelelően a jogalkotó a diktatúra iratai esetében a fenti korhatárt nem 30, hanem 15 évben határozta meg, ami a nemzetközi gyakorlatban egyáltalán nem szokatlan. A keletnémetek a pártiratok és az állambiztonsági (Stasi) iratok esetében mindenféle ilyen korlátozást megszüntettek. Egyébként a 15 év éppen idén májusban nálunk is letelt.

Az Alkotmánybíróság magasröptű indoklása alapján nem csak az ügynökök neve személyes adat, hanem Rákosi Mátyásé is.

Az történt ugyanis, hogy a köztársasági elnök nem elégedett meg az „ügynökök” személyes adatainak védelmével, hanem ezt kiterjesztette a hivatásos állományra is, sőt közvetve a történelem összes szereplőjére. Az általa kifogásolt paragrafus szerint nem kell törölni, azaz feltüntethető „a bírósági, illetve államigazgatási vagy más hatósági eljárás során hatáskörében, illetve a Magyar Dolgozók Pártja vagy a Magyar Szocialista Munkáspárt tisztségviselőjeként vagy alkalmazottjaként e minőségében eljáró személy családi és utóneve, illetve nevei, továbbá beosztása”. Az Alkotmánybíróság ezt is alkotmányellenesnek minősítette.

Volt már rá példa, hogy jobb sorsra érdemesebb történészek a fontos elvtársakat nem is nevükön, hanem kizárólag rangjukon voltak kénytelenek említeni. („Főtitkár elvtárs”) Azt a korszakot azonban proletárdiktatúrának hívták, s nem demokráciának. A kommunisták eltörölni akarták a múltat, „demokratáink” megelégszenek a névtelenítéssel is.