A határon túli magyarokkal foglalkozó parlamenti bizottság felállítása

Határon túli magyar vezetők © Túry Gergely

önmagában nem kunszt, hisz semmiféle kötelezettséggel nem jár. Ilyen testületet a mindenkori kormánytöbbség bármikor létrehozhat. Mellékesen pedig kimondható, az efféle, gyakran alibiízű bizottságosdival szembeni “közbizalmi index” magasnak nagy jóindulattal sem nevezhető.

A második, amely az országon kívül élő nemzettársakért való felelősség beemelése az alkotmányba, csak első blikkre tekinthető puha látszatcselekvésnek. Mintha csupán a legfőbb jogforrás szintjére emelték volna annak a gyakorlatnak a kimondását, hogy a rendszerváltás utáni magyar kormányok szimbolikus és pénzügyi támogatásban részesítik a szomszédos országok magyarjait. De alaposan körüljárva jól látszik, a miniszterelnök a fenti indítvánnyal szinte Tisza Kálmán-i és bethleni ravaszságú kelepcét állított a Fidesznek.

Ha a legnagyobb ellenzéki párt megszavazza az alkotmánymódosítást, Gyurcsány hazafias konszenzust teremtő államférfiúként fog megdicsőülni, Orbán pedig a Kárpát-medencei véreink protektorából másodhegedűssé degradálódik, aki nem tehet mást, csak bólinthat a kormányfő nagyszerű kezdeményezésére.

Elvileg a parlamenti oppozíció ficánkolhat, mondhatja - jogosan -, hogy ez még több gyakorlati segítséget nemigen jelent a kisebbségi nemzetrészeknek. De ez megint csak önsorsrontó baklövés lenne tőlük. Ha ez bekövetkezik, Gyurcsány – amennyiben csak fele olyan dörzsölt, mint ellenfelei sejtetik róla – könyörtelenül lecsapja a magas labdát. Pátosztól elhomályosult tekintettel frissíti majd bírálói memóriáját, hogy kormányzásuk alatt éppen azt hangsúlyozták, miszerint a státusztörvény presztízsét nem anyagi ereje, hanem spirituális jelképértéke adja.

A miniszterelnök megtanulta elődjétől: a szimbolikus lépések behozhatatlan előnye, hogy nem kerülnek egy huncut petákba sem. Így ez jól kommunikálható határon innen és túl egyaránt. Olyan döntés, amiben sem az állítólag csak gesztusokra szomjazó határon túli, sem az állását a beözönlő “románoktól” féltő szoci átlagszavazó nem találhat legitim módon hibát. Ha a Fidesz kukacoskodik, az a határ mindkét oldalán kijátszható lesz ellene.

A harmadik felvetés politikai szempontból a “leghúzósabb”. Gyurcsány tovább ment ezzel, mint Horn, Kovács vagy Medgyessy valaha. A probléma ott van, hogy a miniszterelnök egyik mocsárból rögtön másikba lépett. Az MSZP-t a “fő a jó szomszédság, ne bolygassuk történelmi sérelmeinket” kádári reflexe vezérelte a szocialisták magyarságpolitikájának – pontosabban hiányának – kommunikálásakor. Ha próbált valamit csinálni, az nem volt több az utódpárti rossz lelkiismeretből eredő túlkompenzálásnál. Úgy tűnik, a különleges “határon túli” személyi igazolvány sem egyéb, mint a Fidesz kettős állampolgársági retorikájának legyengített-felvizezett változata. Mintha a nagyobbik kormánypárt csak a zavart hallgatás és a nacionalista frázisok kopírozásának alternatíváiban tudna gondolkodni.

Gyurcsány ötletének lényege, hogy határon túli magyarok ősei a Trianon előtti Magyarország, illetve a Monarchia polgárai és 1938-44 között részben a Horthy-rezsim alattvalói voltak, így nem történelmi, de polgárjogi alapon jár nekik az okmány. Ebben van is valami. Csakhogy ez a logika egy bizonyos szinten kiötlői ellen fordul. Ha ugyanis ez így van, akkor azoknak a románoknak és szerbeknek is kapniuk kell a személyi igazolványt, akiknek nagy- és dédszülői 1918 előtt vagy 1938-44 között magyar állampolgárok voltak. Valamint a teljes szlovákságnak, hisz ők gyakorlatilag a régi Felvidéket lakják.

Tény, hogy van hasonlóra példa nemzetközi viszonylatban. Portugália beutazási, letelepedési szempontból másképp kezeli a volt gyarmat Brazíliát, a francia állam Algériát vagy Nagy-Britannia a korábbi birodalmát. De van egy nagy különbség: ők nem etnikai alapon döntenek, hanem a korábban hozzájuk tartozó országok minden lakosa jogosult a kedvezményekre. Ha a fenti igazolványt a kormány etnikai alapon vezeti be, az uniós jogba ütközik, így nem léphet hatályba.

Ám Gyurcsány ebből sem fog rosszul kijönni. Széttárja majd karjait: “én megpróbáltam, gyerekek, de ezek az érzéketlen brüsszeli kozmopoliták…” Ha az Unió, csoda folytán, rábólintana a dologra, akkor is tegyük kezünket a szívünkre: javítaná például a vajdasági nemzettársak otthoni pozícióját és megítélését, ha egy hazánkba beutazó újvidéki szerb turista azt látja, “személyi igazolványt” lobogtató magyar szomszédját rögtön átengedik, az ő útlevelét viszont szúrós tekintettel méregetik? A magunk részéről kételyeink vannak.