Sokan csak a felületét ismerték személyiségének, tudniillik hogy Lajos – finoman szólva – nehéz ember volt. Rabiátus, hangját a vitában gyakran megemelő, konok. Nos, talán magam azért is vagyok megértő e személyiségjegyekkel, mert olykor rám is igazak – nem egy csörténkben mind a kettőnk hangszálai sokat koptak.

De mindez, ha nem is mindegy, elhanyagolható volt mindazoknak, akik közelebbről ismerték. Ugyanis pontosan tudták: a végtelen műveltség, a jó humor, a hihetetlen tettvágy és hozzáértés, és a mélyen emberi gesztusok éppúgy Molnár Lajos személyiségének részei voltak.

Mindez mellékszál, miképp az is, hogy a "vizitdíj atyjaként" elhíresült barátom abban a formában, ahogy a vizitdíjat bevezették, az utolsó pillanatig ellenezte azt.

Jól emlékszem arra az informális kvázikormányülésre – a 2006-os hivatalos kormány még épp nem alakult meg –, ahol Gyurcsány és szocialista pénzügyminisztere közölték, hogy akkor most bevezetik a vizitdíjat, Molnár Lajos pedig hosszan érvelt amellett, hogy erre még nincs felkészülve sem a szakma, sem a társadalom, nem így, nem ekként van rá szükség a tervezett reformokhoz.

Azonban Gyurcsányék már eldöntötték a kérdést – érvük egyszerű volt: szükség van az ebből tervezett bevételekre –, Lajos pedig, mint mindig, ha dühös volt, kiment dohányozni és hosszú percekig rótta a folyosót forrongva.

Azonban nem anekdotázni szeretnék barátom korai és szomorú halála örvén. Arról sem szólnék, hogy "mi lett volna ha...", azaz ha nem verik szét reformját, mielőtt az megszülethetett volna, illetőleg hogy megmaradt elemei, a gyógyszer-gazdaságossági törvény és a kórházi szerkezeti reform nélkül még a mainál is sokkal tragikusabb lenne a helyzet.

Ehelyütt most barátom igazáról szólnék.

Molnár Lajos mélyen hitt a kapitalizmusban. A szabad piac teremtette szabadságban. Tudom, a kapitalizmus szónak lassan rosszabb a csengése, mint a tömegszerencsétlenségnek, s az orbáni masszív államszocializmus mindent meg is tesz, hogy a társadalom zöme elhiggye: az omnipotens állam a jó, elvárásokat "neki" kell megfogalmazni, juttatásokat az államtól kell várni.

De mégis, vagyunk egy páran, akik Molnár Lajossal együtt úgy véljük: minél kisebb állam, minél több szabadság – annál több autonóm polgár és mindinkább gyarapodó ország.

Az egészségügyben Lajos ugyanazt a módszertani hibát követte el, mint magam évekkel azelőtt az oktatásban: mivel mélyen meg volt győződve az igazáról, mivel tudta, hogy olyan kórházakra és betegellátásra van szükség, amely a betegekről szól és nem intézményvezetők érdekeiről, rendkívül sok párbeszéd-lehetőséget elhárított, s lehetséges hívei közül is sokakat elidegenített gőgnek tűnő megingathatatlanságával.

Ez a komoly hiba – amiről és aminek motivációiról részletesen ír könyvében – azonban alapigazságát nem kérdőjelezi meg.

Lajos tétele e két alapigazságon alapult: 1.) a beteg az úr; 2.) mindez piaci szereplők beengedésével érhető el, így nem csupán a kórház lesz modernebb, az ellátás és annak irányítása szakszerűbb, de az orvos is jól jár, hiszen többletjövedelmei legális csatornákon jutnak el hozzá.

Mindez az egészségügy zavaros és folyamatosan romló helyzetét európai irányba tolta volna el, miközben természetesen a szolidaritás elvéből kiinduló biztosítási szisztéma mindenkire kiterjedt volna.

A reformok bukása óta folyamatos lejtmenetben van az egészségügy is.

A Fidesz leginkább nem csinált semmit, mert nem mert beavatkozni a struktúrába, s mert fél a transzparens, piaci viszonyoktól.

Így vándorolt el több ezer orvosunk és egészségügyi szakemberünk az elmúlt fél évtizedben, így történik ma is az a kórházakban, mint a létező szocializmus GMK-korszakában: összecsúszik közpénz és magánpénz, járulékokból fedezett műszerekkel vizsgálnak magánpraxisban orvosok, a jobb ellátás reményéért pedig nem egyszer már előre kell fizetnie a betegnek, vagy legalábbis mind több beteg érzi úgy, hogy akkor jár el helyesen, ha előre is fizet.

Mindez valódi tragédia, s ennek a tragédiának az egyetlen feloldása a szabad piaci modell beengedése lenne. Ma már – amikor a Fidesz is látja a rendszer teljes összeomlását és mintha puhatolózó lépéseket tenne abba az irányba, amelybe Molnár Lajos lépett volna, ha nem akadályozza meg éppen és elsősorban a Fidesz – hatalmas késésben az ország, kivándorolt, kint sikeres egzisztenciát teremtő orvosainkat több mint nehéz lenne visszacsábítani. Miképp a kórházak többsége is időarányosan még inkább lepusztult, eszközparkja amortizálódott, tehát minden hónappal, évvel drágább a reform.

Nagyon sokba került az országnak, hogy nem engedte az akkori gyáva miniszterelnök, illetőleg a Fidesz megvalósítani a reformokat; ez még akkor is biztosan igaz, ha azok a reformok sokkal kifinomultabb részmegoldásokkal bírtak volna, ha Molnár Lajos nyitottabb a szakmai egyeztetésekre.

Azonban ami még több kárt okoz az országnak, az az állampolgárok folyamatos elidegenítése a kapitalizmustól. Az államszocialista rezsim öl, butít és nyomorba dönt. Huszonöt év után újra.

Leszek Balcerowicz, egykori lengyel pénzügyminiszter, a sikeres lengyel piaci átmenet atyja, néhány hete így írt az Élet és Irodalomban: "...Tapasztalatból tudjuk, hogy az olyan választás, ahol nincs ilyen verseny, nem demokrácia. Avagy – más szóval – áldemokrácia. Ezért ahol korlátozzák a versenyt, ott a demokrácia csorbul (...) És végül: a kapitalizmus. Úgy szokták meghatározni, mint a magánszektor dominanciáját a gazdaságban. De a kapitalizmusnak több típusa van. A szocializmus hosszú évtizedei után olyan kapitalizmusra érdemes törekednünk, amely hosszú távon a gazdasági növekedés leggyorsabb ütemét garantálja. És sok politikai kutatás bizonyította, hogy az ilyen rendszerekben általában – a joguralom kötöttségein belül – magas a gazdaság szabadságfoka."

Most itt élünk az államszocializmusba dermedt áldemokráciában és pokolian hiányzik Molnár Lajos megingathatatlan hite, hiszen pontosan tudjuk: a Fidesz előbb-utóbb megbukik.

De nem látni azt a közösséget, amely a romokból felépíthetne egy jobb országot, amely tudná: csak a balcerowiczi-molnári út a kiút iránya, csak a szabad verseny és a joguralom kettőse, azaz a polgári demokrácia, s a "működő kapitalizmus" teremthet Magyarországon élhető életet.

Molnár Lajos barátom azon kevesek közé tartozott, aki nem csupán hitt ebben az igazságban, de igen sokat próbált tenni is érte.