Sokan őszintén osztják kiváló barátom, Magyar Bálint nézetét, miszerint a Fidesz egy sötét üzleti vállalkozás, cinikusak, valójában egy maffiaállam fenntartásában és üzemeltetésében érdekeltek, no meg a profit maximalizálásában.

Szintén sokan akadnak (a két csoport között jelentős az átfedés), akik abban hisznek, hogy Orbánék kommunikációs trükkökkel élnek, amikor a drogtesztet vagy egyéb ép ésszel nehezen befogadható őrületet meghirdetnek.

Megint mások azt gondolják, Orbánék egyszerű hatalomtechnokraták, azt teszik, amiről úgy vélik a legtöbb szavazatot hozza. Őket talán már némi ambivalenciával tölti el a népnevelési őrület: a vasárnap bezárásra ítélt boltok, az általános szabályozási mánia legalábbis nem a csavaros hatalompolitikai észjárásról tanúskodik.

Magam úgy gondolom, hogy miközben persze nem bánják, ha csurran-cseppen, sőt zubog a közpénz a párthoz, a nómenklatúrához, ezt valójában – Orbán mindenképp – legfeljebb csak járulékos részletnek tekinti, amely az üzemeltetéshez szükséges.

Retrovírus

Orbán Viktor valódi célja a közjó szolgálata. Nem cinikus, hanem megszállott misszionárius.

Az ország pechje, hogy a közjót rendkívül káros társadalomképpel kívánja szolgálni, de ebben a kártékony vízióban ő – sajnos – meggyőzödésem szerint mélyen hisz, ez kormányzásának valódi mozgatórugója.

Ennek a társadalomképnek a koktélja a vegytiszta kádárizmus, amelyet ízesítenek némi avítt, kicsit kirekesztő, kicsit sem színvonalas hazafias mázzal. (Félreértés ne essék: nagyon is helyénvaló és szép ügyeket lehetne megélni magyar közösségi élményként, azonban úgy a priori lehetetlen, ahogy Orbánék teszik. Ugyanis őket valójában a sértettség, a nem népmesei tisztaságú, hanem ostoba műdalszerűen elbutított kurucos komplexusok hajtják ebben.)

Ez a társadalomkép vezet a hatósági árakhoz, a "központi ellátókhoz" ( persze – mint írtam –, ha közben befelé csurran, az nem hátrány, de nem elsődleges szempont), a minden kompetenciát magához vonó szuperállamhoz. A piac ellenség, a bank ellenség, a multinacionális cégek ellenségek. Nem baj, itt a nagyszerű állam, a még nagyszerűbb tábornokkal, amely majd kardot ránt és harcba indul. Mi ellen is? Hát a tőke, a szabad piac, a kapitalizmus ellen. Jó reggelt 1964-ben! Ez az állam a polgárait éppúgy lenézi, mint vállalkozóit. Persze amúgy atyáskodóan, "öngondoskodó polgár" piha, mi az?, majd mi megoldjuk neki. Hiszen abból indul ki, hogy az államnak minden képessége megvan az ország üzemeltetéséhez, a "zemberek" majd az államtól kapnak munkát (a kitörés esélyét se biztosító, improduktív közmunkát), s az állam biztosít mindent, így jön a honderű.

A honderű persze nem jön, mert az állam semmit nem tud biztosítani, még az sem, amit kéne, a polgárok pedig rezsicsökkentés ide vagy oda, most már azt is jól látják, hogy jólétüket sem hozza meg. Azonban a társadalmi károk legnagyobbika, hogy felerősíti a nagyon is jelen lévő nosztalgiát a helyettünk minden elintéző államhoz. Miközben önmagának is azt hazudja, hogy a középosztály barátja, épp a társadalom gerincét, az elvben szélesítendő polgári réteget zsugorítja, ad számukra is rossz mintázatot.

Lopnak a fiúk persze, és mindabban, amit nem értenek, vagy amit nem tartanak relevánsak, hintapolitikát is folytatnak.

Azonban káros következetességük a kádári világhoz az, amely évtizedekre teheti versenyképtelenné az országot hatalmuk elvesztése után is. Ez az a szemlélet, amelynek lebontásán már rég túl kéne, hogy legyünk, azonban most olyan erővel égetik épp a társadalmi tudatba, hogy az egész tanulási folyamatot újra kell majd kezdeni. Mindez azt is jelenti, hogy bárki jön utánuk, az feltételezhetően úgy kap majd bizalmat a választóktól, hogy választási ígéreteiben nem vagy csak kis részben lép ki ebből a gondolati struktúrából, amelynek azután kormányra kerülve, hitelességét óvva a foglya is marad. Ez lesz a Fidesz igazi pusztító öröksége, nem Paks vagy a nemzeti trafikok: a kádári éthosz, mint tartósított minta.

(Itt egy zárójel erejéig elábrándozhatunk arról, milyen jó lenne, ha egy jobboldali-liberális párt létrejönne, amely a kapitalizmust, citoyent, emberi jogokat egyként őszintén védi, de félő, bármily hasznos is volna az országnak, ez ábránd marad még hosszú ideig.)

Egész népemet nem fogom

A legátfogóbb és legnagyobb  károkat ez a társadalomkép és a belőle fakadó gyakorlat az oktatási rendszer tönkretételével okozta.

Orbánék a gyermekeink kisajátítására és a Kádár-rendszer attitűdjére törő szerkezetet és elvárási modellt valósítottak meg, némi klerikális-nemzeti szósszal leöntve.

Ami a szerkezetet illeti: a rendszerváltás egyik alaptétele volt, hogy a legfontosabb dolgok helyben dőlnek el, az önkormányzatiság eszménye – a Bibón nevelkedett rendszerváltóknak – szinte pártállástól függetlenül rendkívüli jelentőségű volt.

A Fidesz elvette az iskolákat az önkormányzatoktól és egy hatalmas minisztériumi intézmény alá rendelte őket. Miért? Egyrészt, mert ahogy Kádárék, ma már ők sem hisznek a versenyben.

Nem értik, hogy a leggyengébb képességű polgármester kezében is jobb helyen van az iskola, mint egy állami mamutintézménynél. Hiszen a polgármester versengeni fog a környék többi polgármesterével, ha az egyik faluban felépül végre egy tornaterem, akkor a másikban majd igyekeznek jobb angoltanárt szerződtetni, satöbbi – nagy eséllyel pozitívan hatnak egymásra a helyi folyamatok, amiből "fent" semmit sem látni.

Orbánék megtörték az oktatási műhelyek autonómiáját, a Nemzeti Alaptantervtől intézkedésük nyomán csupán tíz százalékban térhetnek el az iskolák, míg ez régen egyharmados volt.

Brutálisan beavatkoztak a tankönyvpiacba, aminek nyomán megintcsak torzulás és színvonalesés következett be.

Miért?

Mert hisznek a kádári mindent ellenőrző állam sikerében. Mert kártékonynak találják az iskola pedagógiai autonómiáját, az alkotó oktatói műhelyeket, kimeneti szabályozás helyett központi szabályozás és utasítás, szakmai tanácsadás, minősítés helyett a szakfelügyelet teljes körű helyreállítása van a világképükben.

"Nem a szülőknek, hanem az államnak kell megfelelni” – állította az azóta menesztett államtitkár, rögzítve ezzel Orbán alaptételét: az iskola immár nem az iskolapolgárok – szülők, gyerekek, tanárok – közössége. Nem, az iskola a kormány által képviselt politikai hatalomé. Azé, amelyik nem a gyermekekre tekint, hanem a lehetséges választói körre. Ez magyarázza többek között az eufemisztikusan „jóvátételnek” nevezett extra támogatást az egyházi iskoláknak, ez magyarázza a kötelező hittan/erkölcstan atavisztikus bevezetését.

Ez magyarázza azt a világképet, amely ellenzi az iskolák sokfélességét, egysíkú, NER-rendű gyerekképzőket akar helyette. Persze a választóiknak sem tetszik feltétlenül ez, de Orbán mélyen hisz benne, hogy így a jó, s hogy majd akárcsak a gyerekeket az iskola, a szülőket ő megneveli.

A  tankötelezettség 18 évről 16 évre való leszállítása szintén nem a maffiaállam, hanem a váteszi nemzetépítő döntése.

Olyan nemzetépítőé, akinek az a fontos, hogy a polgárosodó közép megtalálja magának a fejlődés lehetőségét biztosító iskolát és ehhez a leszakadók jelenléte „csak” zavaró tényező. Olcsóbbnak is tűnhet az iskolát nehezen viselők mielőbbi kipaterolása, ezzel persze a lehetőséget is elvéve az érintettektől. Persze ez a legdrágább megoldás, mely végleges leszakadást, perifériára szorulást és ezzel megoldhatatlan társadalmi feszültségforrást eredményez. S mint fentebb írtam a polgárosodó középnek sem kedvez a kádári államrend, sem az ország kettéhasadása, így (amúgy káros) célját sem koronázhatja siker.

Nem értik, mert kádárista világképükkel tökéletesen ellentétetes, hogy nem lehet megrendelésre nevelni, nem lehet értékalapú társadalmat központi akarat alapján építeni. Nem lehet demokratikus egy olyan társadalom, ahol a legfontosabb értékbeli kérdések nem az egyén szabad választásaira, hanem különböző kényszerekre, az éppen aktuális politikai hatalom döntései, elvárásai alapján alakulnak.

Azért sem értik, mert mára Orbánék gondolkodása valóban eltávolodott a demokratikus normáktól, úgy vélik, van egy kiválasztott élcsapat, történetesen ők maguk, akik jobban tudják, mint az ország polgárai, hogy az ország polgárainak mi a jó.

Ehhez a versenyképtelen világszemlélethez jól illeszkedik a modern világtól való idegenkedés, a mind gondolati megközelítésében, mind eszközeiben a legrosszabb oktatási kultúrát a XXI. századba visszaemelő, a gyermekek kedvét szegő, kártékony gyakorlat központi elvárása.

Amit a közoktatás rombolásával végeztek, az visszafordíthatatlan károkat okoz, hiszen itt és most minden gyermek elszenvedője ennek az oktatási kurzusnak, aki állami iskolába jár. (Illetőleg: szerencsére nem mindegyik. A tantermet be lehet csukni. A tanár visszalophatja szabadságát, és taníthat azzal az alkotó energiával, a gyerekekre ható magnetikus vonzással, mint eddig. Számtalan nagyszerű pedagógus kolléga műveli ezt, amiért tisztelet és elismerés jár. Különösen, hogy abszurd módon az 1985-ös oktatási reform előtti időszakhoz hasonlóan, amit művelnek – vagyis, hogy szerethetően, érdekesen tanítanak – az munkáltatói oldalról nézve: elhajlás.)

Az iskola végét, a társadalompusztítás beteljesítését az jelentette, amikor kiderült, hogy Orbán immár nem egyszerűen a felsőoktatás ellenzője a tömegek számára – lányát egyébiránt helyesen, a világot értve és módos polgárhoz méltón azért beíratta egy svájci magánegyetemre, de hát más a kiválasztottak köre, és más a nép sorsa, ugye –, hanem a gimnáziumé is.

Kétkezi munkásokat szeretne látni minél többet, és a szakiskolákban már ma is kalendáriumszerű, semmilyen valós ismeretet nem adó tankönyvből tanítják a közismereti tárgyakat.

Ami új, az rossz

Ez nem egyszerűen a XXI. század meg nem értése, hanem a XXI. század tagadása.

Nem csupán arról van szó, hogy visszajött a Kádár-korszakbeli mentalitás, hanem, hogy az egyebek mellett teljesen anakronisztikusan hat.

Különösképp igaz és riasztó mindez két most megjelent tanulmány tükrében.

Kolosi Tamás írja a most megjelent Társadalmi Riport 2014 kötetben: "...Az osztályszerkezet modernizációjával ellentétben nálunk nagyon magas maradt a szakképzetlen rétegek aránya, s ez összekapcsolódik a szegénységgel és a deprivációval. (...) Egy felzárkózást szolgáló társadalompolitikának tehát az kellene legyen az elsődleges feladata, hogy segítse a szakképzetlen, az iskolarendszerben lemorzsolódó népesség radikális csökkentését."

Erre rímmel a svájci International Institute for Management Development kutatása, amelynek tárgya a tehetség vezérelte versenyképesség a vizsgált országokban. A hatvan országra kiterjedő vizsgálat szerint Svájc, Dánia, Németország az első három ország. Mint a tanulmány rámutat, sikerük titka: a tehetség-versenyképességi szempontból élenjáró tíz ország 2005 és 2014 között stabilan benn tudott maradni ebben a klubban. A legversenyképesebb országok kiegyensúlyozott eredményt mutatnak fel az oktatás, a hazai tehetségekbe való befektetés és fejlesztés terén, továbbá a külföldi tehetségek odavonzásában.

Hazánk a rangsorban az 51., s  ami a legnyomasztóbb: tíz év alatt a 16. helyről sikerült letornáznunk magunkat ide.

Ezt a tendenciát erősíti fel Orbán oktatáspolitikája.

A Nyugat-ellenes, kádárista, az államot omnipotens irányítóként látó és láttató miniszterelnök persze a teljes társadalmat teszi tönkre ezzel az attitűdjével – csak hát mégis az a legfájdalmasabb, hogy a gyermekeinket visszaröpítették a múltba.

De ugyanez a társadalomkép vezet oda, ahol az államnak drogtesztet van joga csinálni, a boltokat bezárhatja vasárnap, a törvényeket átírhatja neki kedves és neki nem kedves boltokat helyzetbe/hátrányba hozva, ahol az államkapitalista rendben összevissza vásárolgat az állam cégeket,  ott avatkozik bele a piaci folyamatokba, ahol tud, ott avatkozik bele a családok életébe, ahol tud, ott avatkozik bele a mindennapjainkba mindenhol, ahol csak tud.

S mivel a jogot az eszelős akarat érvényesítésének eszközeként tekintik, lassan bárhol képes lesz rá.

Orbánék bukni fognak.

De ezt a kórt igen hosszú idő lesz kiheverni.

Megtörténhet, hogy az iskolákba a nyugat-európai, észak-amerikai reformpedagógia, a modern gyermeklélektan szaktudását felhasználva, az ott jól bevált gyakorlatokat hasznosítva hamar kitakarítják a NER-szellemét. De a pedagógustársadalomra ezek a váltások is hatalmas terhet, zavart rónak.

És ami az országot illeti, a már idézett Tárki Társadalmi Riportban Nádas Péter így ír: "Az ország vagy a régió ismét leszakadt az egymást követő nagy modernizációs áramlatokról. Ez viszont tényszerű. Megmarad a veszteség, a bukás, a sikertelenség."

Félő, az Orbán utáni évtizedek ennek kezelésével fognak telni. A Kádár-Orbán-rezsim regressziós satujából való kitöréssel, huszonöt év után újra.