"Mountjoy miniszterelnök: Hadat kell üzennünk az Egyesült Államoknak.

Benter: De hát egy ilyen háborút soha nem nyerhetünk meg!

Mountjoy miniszterelnök: Persze hogy nem, de megnyerhetjük a békét. (…) Ne felejtsék el, az amerikaiak nagyon különös emberek. Míg más országok alig bocsátanak meg valamit, az amerikaiak bármit megbocsátanak. Nincs jövedelmezőbb vállalkozás egyetlen ország számára sem annál, mint hogy hadat üzenjen az Egyesült Államoknak, és aztán legyőzzék."

(Az ordító egér c. Peter Sellers-filmből)

Hadat még nem üzentünk ugyan Amerikának, úgyhogy egyelőre nincs mit megbocsátani, de a magyar-amerikai légkör határozottan a fagypont felé tendál, hála a NER Első Számú Vezetőjének. A baj az, hogy még a vicces Sellers-film törpe hercegségének külpolitikájában is több ráció volt, mint az Orbán Viktor által vezérelt Magyarországéban.

Az elhíresült tusnádfürdői beszédben sok újdonság nem volt: ismertük "munkaalapú" vízióját, amely nyilvánvalóan a tőkés világgal, a bankszférával, a profit, a kereskedelem és a spekuláció bűnös világával helyezi szembe az egyszerű dolgos, kétkezi boldogulást; ismertük EU-ellenes "szabadságharcát", nehogy valaki Brüsszelből beleszóljon az ő szuverén, nemzeti elnyomásába; ismertük "illiberális" fordulatát, még ha nem is nevezte így, tehát a hatalommegosztás és a (természetesen idegen érdekek által fizetett) civil szféra iránti megvetését.

Amerika tudatos félreértése, a politikai számonkérhetőségről mint a liberális demokráciában aggasztónak tekintett faktorról szóló mondatai azért mindenképpen új elemnek tekinthetők ebben a Tellér-féle ideológiai tákolmányban, és vegyük észre a még újabb elemet: Orbán Viktort nemcsak nem fogadják hivatalosan a rangját megillető szinten Washingtonban, de ő maga sem törekszik hivatalos amerikai vizitre.

Ha az unió a kis sátán, akkor Amerika immár a nagy sátán, minden elképzelhető illiberális demokráciának az antitézise, tehát minden rossz megtestesítője. Amelynek alkotmánya a szabad egyént védi az államtől, nem pedig fordítva, mint nálunk ("Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki. (…) Mindenki (…) képességei és lehetőségei szerint köteles az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni. (…) A tulajdon társadalmi felelősséggel jár."). Istenem, de régen is volt, amikor Orbán még azt mondta: "... ma magabiztosan elmondhatjuk: a szabadság szavunk immár közös Amerikával, ugyanazt értjük alatta". Ja, bocs, ennek csak három éve.

Nem, Orbán Viktor októberre tervezett amerikai útján sem akar már semmit Amerikától, a kommunizmus áldozatainak washingtoni emlékműjén kívül. Egyébként tökjó projekt, de nem biztos, hogy egymillió dollár magyar közpénz is kell bele.

A rossz hír az, hogy sem 2010-ben, sem 2014-ben senki nem bízta meg őt azzal, hogy egymaga állapítsa meg, mi a nemzeti érdek, azzal meg pláne nem, hogy ennek nevében szépen elköszönjön az euroatlanti világtól, és Oroszország, Kína, India, Törökország, Szingapúr, valamint Szaúd-Arábia, Azerbajdzsán és Kazahsztán felé forduljon, ráadásul igen kétséges eredménnyel. Mi, Orbán Viktor és médiabeli barátai úgy látjuk, ha valaki Amerika barátja akar maradni, az szervilis. Ha valaki odaátról kritizál minket, annak nem elvi fenntartásai vanank, hanem csak materiális érdekei, a multikat védi nemzeti különadóinktól.

Dicsértük az illiberálisok gazdasági sikereit, előtte még kiadtuk az azerieknek a baltás gyilkost, szétzavartuk a Tibet mellett tüntetőket, a kazah vezér jelenlétében városligeti szobrot avattunk a kazah nép egyik nagy költőjének, magának a kazah vezérnek a könyvét pedig egy magyar miniszter méltatta nagyon a Magyar Tudományos Akadémia épületében. Teljesen értelmetlenül összevesztünk Örményországgal és Észtországgal, beintettünk Junckernak anélkül, hogy érthetően elmondtuk volna, miért, saját szövetségeseink arról beszélnek, hogy egy kiszámíthatatlan nukleáris deal kedvéért leszoptuk Putyint, sorra jelennek meg az európai és amerikai világlapokban a cikkek arról, hogy vigyázni kell velünk, mert Magyarország az oroszok trójai falova. Ami butaság, semmi trójai vagy más vírus nincs benne.

Amerikával nem kell jóban lenni, de az van, hogy jó dolog – már akkor, ha politikai eszményeink, hitvallásunk, világról alkotott képünk valamelyest rokonítható. Ha nem, akkor persze nincs mit erőltetni, akkor kár okos, értelmes, transzatlanti elkötelezettségű nagykövetet kiküldeni hozzájuk (Szemerkényi Rékáról van szó).

Az EU is ugye már igen távolra sodródott a mi magyar mainstreamünktől, hát akkor mit mondjunk Amerikára? Amely akkor is az első számú nagyhatalom, ha ezt saját középszerű, a világpolitikai felelősségtől félő elnöke sem akarja? Ahol működnek az idehaza már nevetségessé vált kifejezések, a fékek és az ellensúlyok, ahol a politikusok elszámoltathatók, az elnök sakkban tartható? Ahol olyan szabad és erős a sajtó, hogy ha véleményformálásról van szó, akkor egy New York Times-, Washington Post-, Wall Street Journal-vezércikk többet ér Fellegi Tamás és kiszervezett gyakornokainak több hónapnyi lobbikísérleteinél is?

Amerika évek óta nem és nem hajlandó fogadni a NER Első Számú Vezetőjét, úgyhogy most már ő sem erőlteti a jó viszonyt. Ami sok, az sok. Az Egyesült Államok jó ideje csak ügyvivői szinten működteti budapesti nagykövetségét, amit nem is értünk: most mérgesek, mert anno nem fogadtuk a nagykövet asszonyt, hogy átadja a demarsot? Nem szabad mindenen megsértődni, különben is, az nem demars volt, csak valami sajtpapír. Beszólnak a Gábriel-emlékmű miatt is: "Mint szintén demokratikus ország, továbbra is arra ösztönözzük a kormányt, hogy igyekezzék becsületesen, nyíltan és tényszerűen értékelni a magyarországi holokausztot." Na, látjuk, kikért állnak ki állandóan.

És az milyen, hogy Obama helyett az áprilisi választások után Biden alelnök gratulált nekünk a győzelemhez, Obama csak május elején írt nekünk, akkor is azt remélve, hogy "Orbán arra fogja használni a megbízatását, hogy újólag elkötelezze magát Magyarország demokratikus örökségének építése mellett." Újólag? Hát mikor volt az? Hol él ez az ember?

Tanulságos cikket közölt a Népszabadság a minap arról, hogy az Orbán körüli értelmiségiek mégis inkább olvasztanák a jeget, arra kérnék a főnököt, ha mernék, hogy fontolja meg ezt a kérdést, Amerika nemcsak szövetségesünk, de továbbra is "a legfontosabb hatalom a világon." A lap forrásai valamiért abban bíznak, hogy ha az atlantistának tartott Navracsics Tibor EU-biztos, Szijjártó Péter pedig külügyminiszter lesz, akkor "az amerikai befektetők el tudják majd választani a gazdasági kapcsolatokat az amerikai sajtó esetleges magyarellenességétől." Hát, ha így gondolják, rosszul gondolják.

Az amerikai befektetők olvassák a fent említett főbb lapokat, némelyikük átfut egy Charles Gati-írást, az itteni üzleti közösség meg nyilván belenéz időnként a Budapest Business Journal írásaiba, amely lap immár másodszor akadt ki szerkesztőségi cikkben a miniszterelnök "félelemkeltő szavain", hitet téve a demokrácia, a stabil, versengő és hatékony piacok mellett. A BBJ, amely élesen ellenzi a kormány újraállamosítási terveit is, azt írta, az EU-ellenes retorika önpusztító, és "sokkot okoz a külföldi közösségben."

A kérdés akkor nem is annyira az, hol él az amerikai elnök, hol él az Egyesült Államok, hanem hogy mi hol élünk. És ha már hadat nem üzenünk, milyen békét akarunk megnyerni?