A görög és francia választások után már nem szimplán az a helyzet, hogy Orbán képzeletbeli nemzete vív virtuális szabadságharcot az Unió ellen. Most már Európa folytat szabadságharcot önmaga ellen. A gazdasági racionalitás, az intellektuális józanság, az egyéni felelősség ellen. De nem kellenek ide nagy szavak. Az önmagunkkal folytatott szabadságharcot jobb esetben mazochizmusnak, rosszabban pedig öngyilkosságnak hívják. Ám a helyzet a csacsi öreg földrészünknél még ennél is gázosabb. A mazochista legalább élvezi, ha verik, az öngyilkos merénylő pedig azt hiszi, a túlvilági gyönyörök kárpótolják a halálért. De a mi kontinensünk lakosságának elsöprő többsége nem akar meghalni. Megsebesülni, éhezni, betyárként az erdőben rejtőzni sem. Nagyon is élni akar, méghozzá jól. Jobban, mint amire futja neki. Így hát óvatosan duhajkodva folytatott, komfortos szabadságharcok ezek.

Minden szabadságharcnak a Föld nevű bolygón (de még valahol távol, egy messzi-messzi galaxisban is) az a célja, hogy az adott ország (tartomány, bolygó, naprendszer) teljes mértékben függetlenedjen a Birodalomtól, vállalva annak összes negatív következményét. A blokádot, az inváziót, akár a hősi halált is. Ehhez képest a mi európai szabadságharcaink olyanok, mintha Luke Skywalker azt kiáltaná, hogy le a császárral, vesszen a Halálcsillag, de Darth Vader azért továbbra is fizesse ki helyettem a villanyszámlámat. Vagy ha Petőfi úgy írta volna meg a Nemzeti Dalt, hogy Rabok legyünk vagy szabadok, segítsetek, Habsburgok! Esetleg képzeljük el Nagy Imrét, ahogy megüzeni a szovjeteknek, hogy csapataink harcban állnak, de ugye a földgázt továbbra is baráti áron adjátok, elvtársak? Egy igazi szabadságharcot azért szoktak indítani, hogy a dolgok változzanak meg. Ez a szabadságharc viszont azért folyik, hogy minden maradjon a régiben, továbbra is lehessen kockázatok, mellékhatások nélkül, nyugati hitelből és uniós pénzből jól élni, ha meg baj van, akkor a cechet állják a gazdagok, a „spekulánsok” (Angela, spekulieren Sie deutsch?) és a donorállamok.

A jóléti állam egyik mellékhatása, hogy a bölcsőtől a sírig pelenkázott, óriáscsecsemő polgárai elpuhultak és tehetetlenek. Hogy a jóléti államért nem tudnak igazán keményen harcolni, annak oka paradox módon épp a jóléti állam. Amely rászokatta őket, hogy minden csak úgy, alanyi jogon jár, a pénzt a pénzgyárban csinálják végtelenített futószalagon, az állam meg úgyis mindent elintéz. Ráadásul a jóléti állam maradékát pont azok a démoni szervezetek (IMF, Európai Bizottság, Európai Központi Bank, Világbank, stb.) tartják úgy-ahogy életben, amelyek ellen a jóléti vívmányok védelmében indított háború folyik. Egy igazi kontinentális szabadságharcnak (s főleg a győzelmének) a következménye nem a jóléti állam reneszánsza lenne. Hanem a teljes pusztulása. Magyarra lefordítva: teljesen megszűnnének, vagy katasztrofális hanyatláson mennének keresztül azok a szolgáltatások, amelyek Európát a Harmadik Világgal szemben többé-kevésbé élhetővé teszik.

Nem több ez az egész szabadságharc, mint infantilis lélektani zsarolás. Orbán Békemenet-vircsaftját űzi immár a görög politikai elit javarésze és Francois Hollande is. Adjatok engedményt, meg egy kis haladékot, különben jön a Sziriza, jön Le Pen, jönnek a Fekete Ezredesek, katonai puccs lesz, meg polgárháború. Görögország esetében fordítva ismétlődik meg az, ami az első világháború utáni Németországgal. A legyőzött német társadalomra igazságtalan és megalázó, területrabló békét kényszerítettek és kifizethetetlen hadisarcot vetettek ki. A túlzott szigorúság következménye: az életképtelen weimari demokrácia, bizonytalanság, államcsíny-kísérletek, merényletek, a nácik és komcsik félkatonai rohamosztagainak utcai terrorizmusa, ami a gazdasági válsággal kombinálva elhozta Hitler rémuralmát. Koncentrációs táborok, ideológiai pogromok, fekete autós razziák, a náci párton belüli Hosszú Kések Éjszakája: a „nemzeti oldal” is megcsinálta a maga kis Szovjetunióját, méghozzá Európa közepén. Mire Európa észbe kapott, engedékeny, békülékeny politikával akarván jóvátenni korábbi esztelen békerendszerét. Látszólag joggal gondolván: ha a sértett német nemzeti tudat sebei begyógyulnak, Hitler is visszafogja magát, diktatúrája felpuhul. Európa vértelenül odaadta Németországnak a demilitarizált Rajna-vidéket, a Saar-vidéket, a Szudéta-vidéket, a Memel-vidéket, plusz egész Ausztriát. De hiába. Ha 1918 után a nemzeti önrendelkezés wilsoni elvének jegyében etnikai határokat vonnak, Németország lehetett volna Európa legnagyobb és legbékésebb demokráciája. Viszont a '30-as években már késő volt. Hitler az engedményektől nem lenyugodott, hanem - a gyengeség jelének vélve azokat - vérszemet kapott.

Lehet, hogy most is késő. Itt viszont épp a túlzott engedékenységgel kezdődött. Az Unió és az euró azért jutott a csődszakadék szélére, mert jó néhány periféria-ország kormánya hazudott a költségvetése állapotáról, Brüsszel pedig kedélyes szemhunyással elnézte nekik. De a válság óta már nem nézi el, a trükkökre is meghirdette a zéró toleranciát. (Orbán legnagyobb bánata az, hogy Gyurcsánynak megengedte az Unió a trükkök százait, neki meg nem.) Ám lehet, hogy a szigor már elkésett. A sikkasztók, a pofátlan zsarolók, a mérleghamisítók (és politikai örököseik) nem okulnak a lebuktatásból, a megszégyenülésből, hanem sértődött dührohamokban törnek ki. Országaik szélsőségeit cinikusan használják nyomásgyakorló eszközként. Nem zavartatván attól, hogy ez bumerángként visszaüthet, hogy a világtörténelem számtalanszor bizonyította: az ilyen erőket hosszú távon nem lehet idomított kobraként bűvölni. Ez a demokrácia kárára folytatott orosz rulett is öngyilkosság, csak valamivel tovább tart. Az ilyen játszma hamar átmegy élesbe, mert a vaktölténnyel fenyegetőző embert senki nem veszi komolyan.

A Nemzeti Dackorszak Rendszerének helyi prófétái azt üvöltik, tessék nyugodtan követni bennünket, nincs levédve a recept! Ami nagyjából olyan, mint amikor egy vézna tökmag seggdugasz rugdossa a másfél mázsás izomkolosszus kidobót. S mikor az ezt először szelíden, aztán mérgesen szóvá teszi, azt üvölti neki vissza: „Kövesd a példámat, rúgjál meg te is!” Mi lenne Görögországgal, a teljes mediterrán régióval, mi lenne Magyarországgal, a németek hiányában félkarú óriás francia nemzetgazdasággal, ha nemcsak a segélyezettek, de a segélyezők is átvennék a nemzeti önzés dacpolitikáját? A „nemzeti utat” hirdető vezetők és népeik például akkor szívnák meg emberesen, ha az Unió tényleg „nemzetek Európájává” züllene. Momentán épp az Unió szervezete az, amely úgy-ahogy védeni képes a gyengébb vagy gyengülő nemzeteket az erősebbektől. Képzeljünk el egy, az orbáni elvek mentén kormányzott Németországot. Már másnap jönne a baráti hangú levél, hogy ezentúl tíz százalékot minden uniós támogatásból visszaosztotok a tudjátok kinek. Akkor lennénk csak igazán német gyarmat.

Nincs olyan, hogy önálló „nemzeti út.” A mostanában szoborral ajnározott Horthy Miklós speciel úgy jutott hatalomra, hogy a cseh és román hadsereg, a magyar antibolsevisták árulásának segítségével legyőzte az ősi magyar föld védelmében harcoló Tanácsköztársaságot. Úgy lehetett a királyság kormányzója, hogy elzavarta a legitim uralkodót, akire katonaként felesküdött, aztán szentesítette a trianoni rablóbékét. Az elvett magyar földet (szemben Kun Bélával) nem önerőből, saját hadjárattal szerezte ideiglenesen vissza, hanem koncként kapta attól a világuralomra törő náci birodalomtól, amely önmagán kívül mindenkit rabszolgának vagy csatlósnak tekintett. És ez nem volt ingyen, ezért fizetni kellett, emberéletek százezreivel a keleti fronton meg a körbezárt Budapesten. Horthy alatt nem voltunk gyarmat? Nem épp akkor voltunk az?

Ti nagy szabadságharcosok és rebellisek, azt tekintitek példaképnek, aki királypótlékként uralkodott, de - az olasz és román királlyal szemben - még egy kiugrást sem tudott normálisan megcsinálni? Úgy fogtok kiugrani ti is az Unióból, mint az eszményképetek? Na, akkor legalább jót röhögünk. S annyit mondjatok meg a végén, hogy mi az alternatíva? Vezessétek már le, de komolyan, hogy miért is jobb az Unió-tagság helyett az orosz, kínai, iráni vagy szaúdi rezsim csicskájának lenni? Ja, hogy ti nem vagytok csicskák? De akkor miért van, hogy nem sűrűn hallok a vezéreitektől olyat, hogy Peking, Moszkva vagy Teherán sem kényszerítheti ránk a szempontjait? Vagy egyszerűen csak arról szól a történet, hogy a nagy szabadságharc közepette az egyik függőséget a másikra cseréljük? Méghozzá rosszabbra.