A Paja-gate szinte óránként abszurdrekordokat felállító, szürreálisan groteszk, ugyanakkor posztmodern babérokra is törő közjogi stúdiószínházát rengetegen próbálták valamilyen racionális értelmezési keretbe helyezni. A legéletszerűbb verziók egyike, hogy egy hiúságában megsértett öregember szánalmasan infantilis vergődésének lehetünk szemtanúi. Egy üresfejű, kádári playboy-sportkáderből lett elnökbáb önjáró létre ébredésének.

Schmitt Pált láthatóan sokkolta az utóbbi pár nap. Élete során ahhoz volt szokva, hogy neki minden sikerül, mindenből jól jön ki, semmiért nem kell igazán megfizetnie. Hogy viselt dolgainak egyetlen rendszer vagy kormány alatt sem lett igazi morális, szakmai vagy politikai következménye. Hogy mindent meg lehet szerezni, el lehet intézni kerülő úton. A doktorit is. A kudarcok, a pofonok azonban elhagyhatatlan fázisai a személyiség kifejlődésének. Minél később kapja meg azokat az ember, annál nehezebben viseli. Schmitt öregfiús vigyorában, tekintetének negatív életszakaszok hiányáról tanúskodó csillogásában, szerencsefia-járásában tagadhatatlanul van valami gyerekes. Személyisége egy gyermeké, egy olyan gyermeké, akinek felnőtt testét soha nem kapta el úgy istenigazából a gépszíj. Paja az edzők, nevelőtanárok és pártkáderek álma volt. Nem túl értelmes, de remek fizikai adottságokkal bír, így jól kondicionálható. Külleme férfiak irigysége, nők bálványa.

Az egyéniség hiánya, gyermeki szinten maradt tudatának formálhatósága tette őt a mindenkori hatalom ideális kirakatbábu-nyersanyagává. Cserébe mesés karriert, vezetői, diplomáciai, államférfiúi, tudósi presztízst kapott. A hatalom, a tudás, a vezetés kellékeit és kulisszáit, valódi tartalom nélkül. Utóbbi nem is kellett neki, nem akart soha igazán vezetni. Megmondták neki, mit és hogy kell. Megúszott, átvészelt, túlélt mindent. Olimpiai bojkottot, rendszerváltást, a sportéletet lassan rohasztó dopping-és bundaügyeket, hogy MOB-elnöksége közben gátlás nélkül, gyermeki szertelenséggel építette politikusi szobrát. A szobor belül kongóan üres volt, de Orbán Viktornak pont ilyen kellett. Schmitt Pálnak valószínűleg nem volt szüksége egyértelmű biztatásra, odakacsintásra, anélkül is biztosra vette, hogy a dolog most is el lesz intézve. Erre utalt a nagyrészt az általa jól ismert közegből verbuvált vizsgálóbizottság, a jelentésben hagyott egérút, a szaktárcához passzolt döntés. Ámde homokszem került a gépezetbe. Réthelyi Miklós nem vállalta sem a hóhér, sem a szerecsenmosdató egyaránt hálátlan szerepét. (Schmitt kormányzat általi direkt, miniszteriális „doktorfosztása”, s kimosdatása egyaránt beláthatatlan folyamatokat indított volna el.) Ekkor jött a homokszem, a Doktori Tanács és a Szenátus döntése. Schmitt innentől kezdve valódi értetlenséggel, sötétben fütyörésző gyermeki rémülettel szemléli a dolgokat. Ami történik, ütközik minden eddigi tapasztalatával, rutinjával, szocializációs pályaívével. Reakciója az őszinte dac, a toporzékolás. Nem mondhatjuk, hogy második gyermekkorát éli, mert az első sem fejeződött be nála.

Ettől fogva viszont a történet Orbán Viktorról szól. Mindenki – barát, ellenség, semleges megfigyelő – kimondva, kimondatlanul tőle várja a helyzet feloldását. Mit tehet Orbán? Mit tehet saját alkotmánya betűje és szelleme alapján, ha egy, hozzá addig lojális választottja az egész Fideszt, a NER-t durván lejárató szituációba kerül? S az illető a maga jószántából nem hajlandó távozni? Élhet természetesen a diszkrét selyemzsinór, a háttérbeli üzengetés, célozgatás bizánci tolvajnyelvével. Ez valószínűleg megvolt, s eddig nem jött be. Ha most sem fog, Orbánnak természetesen megvan az ereje, a lehetősége rá, hogy nyílt sisakos politikai eszközökkel próbálja kiszekálni a Palit a székéből. Az alkotmány csak azt tiltja, hogy az elnököt a minősített parlamenti többség legális ok nélkül (s abban Orbánnak igaza van, hogy ilyen törvényes ok momentán nincs) leváltsa. Az viszont nem jogszerűtlen, hogy az őt székébe emelő frakció lemondásra szólítsa fel. Ez azonban legalább annyi kockázattal és mellékhatással járhat, mintha Dr. Schmitt  államelnök marad. Ez ugyanis publikussá tenné az önjáró bábbal támadt konfliktust. Kiderülne, hogy a NER mozaikszóra hallgató gépezet, illetve annak egyik fontos alkatrésze fölött elvesztette a kontrollt. Udvaroncai előtt alázná porba Orbánt a gyengeség jele, hogy Dobzse Pali fellázadt. Ki tudja, hánynak a fejében csírázna ki a rebellió ötlete? De akkor mit tegyen? Mit tegyen, ha Schmitt, a közjogi Frankenstein egyre veszélyesebb ballaszt a Nemzet Léghajóján?

Amit tehet még, az alkotmánysértő, sőt bűncselekmény. Orbán NER-állama nem formálisan is a kormány alá rendelt szolgarezsimen, hanem papíron továbbra is független intézmények (ÁSZ, NMHH, Médiatanács, Legfőbb Ügyészség, KEH, OBH, Kúria, stb.) élén bebetonozott narancskádereken alapul. Akiket nem intézményi függés, hanem informális lojalitás köt Orbánhoz. De mi van, ha ez az üvegszínű hűbéri lánc elszakad? Ha bármelyik láncszem sértődött, önjáró lesz, mert úgy érzi, hűbérura nem védi eléggé, nem áll ki mellette? Az Unió eddig csak törvényeket kifogásolt, személyeket nemigen. Hallgatólagos jóhiszeműséggel elfogadja, hogy a Médiatanács-tagoktól az államfőig az összes vezető, legyen bármekkora pártkáder, új pozíciójában már nem hajol meg direkt kormányzati ukáz, nyomás, kényszer előtt. Hanem már attól független közérdeket szolgál. Egy független intézmény ügyeibe való direkt beleszólás ellentétes volna a kizárólagos hatalomgyakorlás tilalmának európai jogelvével. Ennek megsértését, a „közhatalmi kartellezést” ugyanúgy roppant nehéz bizonyítani, mint a piactorzító gazdasági kartellezést. Egy feljegyzés, egy cetli, egy találkozó, egy e-mail, mint kartellbizonyíték, ezekből próbálják összerakni a nyomozók a mozaikokat.

De mi lesz, ha egy fellázadt NER-hűbéres saját (és beosztottjai) tanúvallomásával igazolná az Unió felé, őt bizony kézileg vezérelték, de fellázadt és szeretne vádalkut kötni? Erre valószínűleg nem Dobzse Pál lesz a precedens. De a precedens ötletét más szolgáknak adhatja az ő esete is. Másfél éve írtam: „Ha Orbán azt hiszi, néhány, még a Fideszen belül is lenézett, senkinek tartott, tehát kizárólag az ő személyétől függő pártszolgálatos kinevezésével vasbetonba önti saját bársonyszékét, csak sajnálni tudom. Majd megtanulja, hogy a lojalitás a fenti embertípusnál mennyire tünékeny valami.” Szép volna, ha így lenne.