Miért nem szeretjük a szélsőségeket, a szélsőséges gondolkodást? Mert ahogy az ember árnyalni merészel, ők rögtön legyintenek, és már fogcsikorgatnak is. A legfőbb bizonyítéka annak, hogy másként gondolkodol, az, hogy egyáltalán gondolkodol. A kör körbeér, a biztos tudás kígyója önnön farkába harap.

Sokáig olyan nyugodtan ültem, hiszen mindez leginkább a szélsőjobbra volt jellemző. Nem volt jó persze Csurkát, Corneliu Vadim Tudort vagy Vonát hallgatni, de azt mégiscsak megnyugtatónak éreztem, hogy abban a gondolatkörben, amelyhez tartozónak érzem magam, nem mondanak hajmeresztő, kizárólagos dolgokat. Szanyi Tiborra azért felkaptam a fejem, aztán viszont legyintettem. A baloldal gondolkodásába bele van építve az irónia, azzal a pikantériával együtt, amely az öniróniában válik fűszerré.

Bele volt – ma már ezt tapasztalom. A menekültprobléma radikalizálta az önironikusokat. Olyan kivételektől eltekintve, mint Nádasdy Ádám, akivel beszélgethetnék, nagyon sokan zelóták lettek. Ha egy „azért mégis”-t mondani bátorkodol, azonnal megkapod, hogy olyan hülyékben vagy -nek hiszel, mint Huntington, hogy nem vagy képes elválasztani a muzulmánokat a férfiaktól, hogy te vagy a világ fájdalma és keresztje egy személyben. Mindezt természetesen a párbeszéd legnagyobb híveitől. A szélsőjobb olyan, akár egy anyós, aki már az első pillanattól „tudta”, mit ér a menye, a szélsőbal, akár egy árvaszéki ülnök: nála a szeretet, a jóság, a józanság és az emberség, és aki vitatkozni próbál, csúnyán megjárhatja.

Válsághelyzet van, ezt ennél világosabban már nem lehet látni – de erre a válsághelyzetre az üvöltő szélsőjobb is hivatkozhat. Meg aztán annál hitelesebb egy gondolkodás, minél nagyobb az ellenállása a válsághelyzetekben, minél kevésbé hiszterizálható. Ha olyanok leszünk, mint azok, akikkel nem értünk egyet, akkor mivel is nem értünk egyet tulajdonképpen?