Egészen elképesztő dolog tudniillik közel 100 millió forintot kifizetni egy esztétikailag és piaci kontextusban egyaránt értelmezhetetlen könnyűzenei produkcióért, egy olyan zenész-producerért (a magyar Quincy Jones!) akiről, még ha megfeszülünk is – és persze tudva-tudjuk, hogy az ő lelki barátai micsoda nagyszerű művészek – egyetlen lemez, egyetlen dal sem jut eszünkbe. Na jó, egy: a Dzsin-dzsin Dzsingisz Kán. Persze értjük: udvari muzsikus, kormányzati házibuli, összeröffenés a holdudvarnak, kis kitekintéssel a párt- és államközi német-magyar kapcsolatokra.

Azt is tudjuk, hogy mint annyi minden máshoz, ez a rendszer a könnyűkultúrához is egyfelől elképesztő ízléstelenséggel, ugyanakkor/másfelől mint elefánt a porcelánboltban nyúl hozzá. Mága Zoltántól az Ismerős Arcokig, sőt a Kárpátiáig ível a NER giccsáztatta popkulturális aranyhídja. Ami persze egy külön misét megérne.

Na, de, hogy a tárgyra.

Azt, hogy (és ahogy) a Várkert Bazárban Midge Ure, a nyolcvanas évek kiváló angol újromantikus-együttese, az Ultravox dalszerző-gitáros-énekese elénekelte néhai zenekara emblematikus dalát, a Dancing With Tears In My Eyest, azon túl, hogy ezt az egész stílustalan, seszínű, nemlétező, túlárazott rémséget kikérem magamnak, személyes sértésnek, inzultusnak, a kamaszkorom ellen elkövetett előre megfontolt, különös kegyetlenséggel elkövetett merényletnek veszem.

A Wembley Stadiontól a Várkert Bazárig. Aki korpa közé keveredik. Könnyekkel a szememben táncolok.

Az már nem is érdekel, hogyan táncolt a miniszterelnök.