„A téren rongyos nép ácsorog. Ragyogó reg" – ez áll az athéni tudósításban. A beszámoló szerint egy görög demokrata polgár így panaszkodik: „Ma reggel óta járom e helyet, S szavazatomra nem akad vevő.” Különféle demagógok az állam megmentője, Miltiádész, a marathóni győző ellen hangolják a népet, például azzal az állítással, hogy megvásárolta az ellenséges nagyhatalom. Amikor búcsúzunk tőle, éppen bárd alá hajtja fejét.  A valóságban megkegyelmeztek neki. Nem sokkal később börtönben halt meg nyomorultul.

Tudjuk, a görögök adták a világnak a demokráciát, az olimpiát és a krémes joghurtot, de azt nem szokás tudni, hogy azt a demokráciát, amit a világnak adtak, a klasszikus műveltségű emberek – amíg ilyenek a megfelelő tanszékeken kívül is voltak –, mély gyanakvással szemlélték. Például Madách is Az ember tragédiájában, lásd fenn. Sőt, azok az emberek, akik a ma demokrácia néven ismert újkori rendszert kidolgozták, elrettentő példaként tekintettek rá.

Nem azért, mert ezt a rendszert ma senki sem tudja elképzelni általános választójog nélkül, az athéni pedig a szabad – és ezen túl még bizonyos kritériumoknak megfelelő – férfiak demokráciája volt. (A 18. században sem volt nagyon más a helyzet.) Hanem mert a nyers többségi elv érvényesült benne, és kétszáz–kétszázötven éve még tudták a politizáló népek, hogy a nyers többség nemcsak rendes és bölcs lehet, de gonosz hülyeségekre is hajlamos ám. Athénban például eléggé könnyedén ítéltek halálra és végeztek kis jobb sorsra érdemes embereket, Szókratésszal bezárólag.

A képviseleti elvet pedig nemcsak azért vezették be az athéni mintájú közvetlen, „tiszta” demokrácia helyett, mert még a dunántúlnyi lakosságú Egyesült Államokban sem lehetett volna emberi időn belül megszámolni a kritériumoknak megfelelő felnőtt szabad férfiak szavazatait, hanem mert akkor még tudták, hogy a démosz nem zseni, a többség is lehet buta vagy szemét, azt is egyesítheti valamilyen „szenvedély vagy érdek” (Madison) a hosszú távú közérdekkel szemben.

Ezért tilos – mondom, tilos – civilizált demokráciákban népszavazást tartani például nemzetközi gazdasági megállapodásokról, főleg ha az adókat és a juttatásokat – a költségvetési bevételeket és kiadásokat – érintik, mert hát azokról sem népszavazunk.

Mondom, civilizált, újkori demokráciában. Például nem olyanban, ahol az ellenzék vezére – miután az Alkotmánybíróság a népszavazás megtarthatósága érdekében véres verejtékkel bebizonyítja, hogy a vizitdíj nem úgy működik, mint egy adó, noha ott van a költségvetés bevételi oldalán –, röhögve közli még a népszavazás előtt, hogy igenis úgy működik. A kormánypárt pedig reflexből ellene mondja, hogy de nem, semmi esetre sem úgy működik, az Alkotmánybíróság tudja jól, a népszavazást mindenáron meg kell tartani, gyerekek, könyörgök, akasszatok föl!

Amikor tehát a Nobel-díjas Joseph Stiglitz (az ő esetében a „Nobel-díjas” olyan állandósult díszítő jelző, mint Hérának a Tehénszemű) olyanokat ír, hogy „Európa megtámadta a görög demokráciát”, csak azt árulja el, hogy lehet ugyan szuperhíres közgazdász, de egy szomszédos tudományághoz, a politikaelmélethez körülbelül annyit ért, mint tyúk a halmazelmélethez.

Stiglitz Görögország „erős demokratikus hagyományáról” beszél. Itt azt jegyezném meg, hogy Görögország újkori demokratikus hagyománya nem lényegesen erősebb, mint, mondjuk, Magyarországé, egy viharos történetű illiberális kísérlet után a nyugati szabványnak megfelelő liberális képviseleti demokrácia korszaka 1974-ben kezdődött (és most vasárnapig tartott). Más szabvány pedig nincs.

Ha viszont a Nobel-díjas az ókori hagyományra gondol, akkor meg azt kell megemlíteni, hogy a demokráciával egyidős a demagógia görög hagyománya. A neve is milyen szép, klasszikus görög. Nemcsak az a hagyomány, amivel büszkélkedni lehet.