1920. június negyedike nagy nap a magyar nemzet történelmében. Kilencvenöt évvel ezelőtt a Habsburgok elnyomásától, európaiságától, reformjaitól, a dualizmus-kori liberalizmus fejlesztéseitől és a nemzetiségi sokszínűségtől szenvedett kis hazánk végre kivívta szabadságát, levetette a labanc igát, a liberalizmust, és félezer év után újra a magyar nemzet szuverén állama lehetett. A tét ma sem kisebb: a hatvannyolcasok, a kozmopoliták, a liberálisok, a ma is köztünk élő labancok, az Európai Unió fanatikus hívei elárulnák Trianonban visszanyert szuverenitásunkat, és hazaárulóként Magyarországot újra naggyá, liberálissá, színessé, befogadóvá tennék.

Ma, mint egykoron Galíciából, ömlenek a bevándorlók Magyarországra, a jelenlegi kormány azonban nem a szabadelvűek tétlenségével nézi annak veszélyét, hogy terroristák, éhenkórászok, sőt mit több, jövőbeli Nobel-díjasok árasszák el hazánkat. A dualizmus-kori, kezdeti liberalizmus időszaka ugyanis megmutatta, hova vezet, ha Magyarország nem szuverén, és ha a liberalizmus határozza meg politikáját: az ország fejlődéséhez, elismertségéhez, sokszínűségéhez, iparosodásához, Budapest kiépüléséhez, stb. Ez pedig megengedhetetlen bolsevik trükk! Ha nincsenek a Habsburgok, ha nincsenek a szabadelvűek, ma nem kéne nehézkesen Kelet felé nyitnunk.

1920. június negyedikén a magyar nacionalizmus azt kapta, amire annyira vágyott: függetlenséget, szuverenitást, relatív homogenitást. A trianoni határok között nem voltak már Habsburgok, és nem voltak többségben a nemzetiségek. Megvalósult hát a magyar nemzet ezeréves álma.

Akik ma mégis gyászolják a történelmi Magyarországot, ne felejtsék el, hogy annak annyi köze volt a maihoz, mint a többi más utódállamnak. A történelmi Magyarország évszázadokon keresztül nem csupán a magyarok állama volt, hanem minden ott élőé. A Szent Korona országai gyakorlatilag egy multikulturális, soknemzetiségű, soknyelvű, sokvallású föderációt alkottak, amelyet a király személye kapcsolt össze. 1867 után azonban a magyar politikai osztály – leginkább az 1890-es évektől – egyre inkább magyar nemzetállamot álmodott volna a történelmi határok közé. Míg a Habsburg-monarchia osztrák része eleve soknemzetiségűként határozta meg magát, és egyetlen nép sem akarta kisajátítani magának (nem véletlenül utálták a német nacionalisták a Habsburgokat), a magyar rész egyre kevésbé a Szent Korona országaiként tekintett magára, mint inkább az amúgy 1910-ig kisebbségi magyarság nemzetállamára. (Részleteket lásd itt.) Ezért zárkózott el a múlt század elején a magyar elit az általános választójogtól, amelyet Ausztriában már 1907-ben bevezettek.

A Habsburg-monarchiában a Habsburg-eszme egyre inkább csak az osztrák részen tudott érvényesülni; a magyar elitek elzárkóztak azon javaslatoktól – például a délszlávok és Ferenc Ferdinánd támogatta trializmustól vagy az erdélyi román Aurel Popovici föderációs terveitől –, amelyek megmenthették volna a közép-európai birodalmat a széteséstől.

Trianonban a magyar nacionalizmus azt kapta, amit mindig is akart: szuverén, magyar nemzetállamot. A térség összes többi nemzete is megkapta a maga jelentéktelen kis pocsolyáját, amelynek örülhetett, és amelybe a németek és az oroszok aztán gond nélkül léphettek bele.

Trianon előtt nem a magyar nacionalizmus miatt volt nagy Magyarország, hanem a Habsburgokkal szövetségben. Ha a Habsburgoknak Mária Terézia óta jobban sikerült volna birodalmukat összetartani, egységesíteni, akkor a nacionalizmusok nem verték volna szét Közép-Európát. Nem véletlenül mondta 1848-ban František Palacký cseh politikus, történész, hogy „ha nem lenne Ausztria, ki kéne találni“. A közép-európai népek jelentőségét és védelmét garantálták azon Habsburgok, akikre az egykori utódállamokban – így Magyarországon is – még mindig hálátlanul gondolnak. (Hány szobra van például Kossuth Lajosnak, és hány Mária Teréziának?)

Aki Nagy-Magyarországot akar, annak a Habsburg-birodalmat, annak sokszínűségét, európaiságát is akarnia kell. Akik viszont a magyar szuverenitást védik, a mai európai egység ellen érvelnek, a bevándorlók és az országon belüli kisebbségek ellen heccelnek, azok örüljenek a jelenlegi homogén, magyar nemzetállamuknak. Ünnepeljék tehát nyugodt szívvel a trianoni döntést. Kicsi, jelentéktelen, szegény, vacak országuk lett – de legalább tényleg az övék. (Az elmúlt kilencvenöt év pedig azt is megmutathatta, mi mindenre képes a magyar nemzet, ha nem nyomják el a Habsburgok.)

Trianont elutasítania csak annak van joga, aki a nacionalizmust is elutasítja. Vesszen Trianon! Vesszen a nacionalizmus!

A HVG most megjelent számában Markó Béla írását olvashatják Trianonról és a „Nemzeti Összetartozás Napjáról”.