Lengyelországban elnökválasztás volt, nem tudni, minek. A jelöltek: kiégett, unalmas profi; kiöregedett, primitív, tudatlan rocker; csinos szőke bombázó; merev vigyorú, előítéletes idióta. Ez utóbbit választották meg.

Mindenféle komolykodó kommentárok jelennek meg arról, hogy akkor most még reakciósabb és szűklátókörűbb lesz a lengyel politika, mint volt, vagy csak annyira bárgyú, mint eddig. A „mainstream” kommentariátus annak szurkol, hogy a varsói kormányzat folytassa a háborús hangulatkeltést Oroszországgal szemben, hadd pusztuljon még pár ezer ukrán, mi az nekünk.

Lengyelország gazdasága nem áll rosszul, oktatási rendszere föltűnően sikeres. Nincs semmi baj. Hogy mindehhöz mi köze a hivatalos politikának, nem világos. Úgy látszik, nem sok. A politikai vita a nacionalista jobboldal és a még nacionalistább jobboldal között folyik. Mindenki katolikus – abban a haptákos, masírozós, törzsőrmesteri, tábori lelkészi szellemben, amelyet Jézus annyira szeretett.

Meg Pilátus.

Amennyire az Adam Michnik-idézetekből kitetszik, a liberális sajtó hápog és a kisebbik rosszról fantáziál.

Dögunalom.

Valamely politikai rendszer értékéről az is informál bennünket, hogy melyek a szelekciós előnyei: hogy milyen irányítókat választ ki magából. Voltak olyan vezetői a szabad világnak, mint Gerald Ford – és a felejthetetlen George W. Bush – , akikről elismerően jegyezte meg az amerikai sajtó, hogy képesek egyszerre rágógumizni és járni.

A szabad világ parlamenti, helyhatósági és elnökválasztásain begyepesedett rutiniék, funkcionális analfabéták és egyszerű, kétkezi rablóvezérek versengenek egymással. (Ennél jóval egyszerűbb a 99.98%-os türkmén-üzbég-kazah modell, amelyet annyira imád a magyarhoni jobboldal.) A közönség már föl se háborodik, csak lustán és közönyösen veti meg és kacagja ki életének és halálának urait. A politikai aktivitás maximuma: némelyek még számon tartják, mennyi lopott jószággal gyarapodtak tavaly az alkotmányos jogállam élmunkásai.

Ezek a rossz jellemű, képmutató, műveletlen tökfilkók döntik el – ha épp ráérnek –, hogy mi legyen a környezeti katasztrófával, a túlnépesedéssel, a kábítószerrel, a hírekben már alig említett népirtásokkal félreeső helyeken, a demokratikus akaratképzés és döntéshozatal válságával, az autizmusba süllyedő, a nagyívű programokat helyettesítő twitteres benyögésektől dominált szabad nyilvánossággal, a kegyetlen diszkriminációval és a jobb-híján-posztfasizmussal.

S ha valaki azt meri mondani, hogy baj van a rendszerrel, fölszisszennek némelyek, hogy az ilyen beszéd veszélybe sodorja a demokráciát – miféle demokráciát? –, s olyan kiváló közszereplők sziszegnek emiatt („ezmiatt”, mondják tanszékvezető egyetemi tanárok, Széchenyi-díjas akadémikusok a rádióban), akik privátim épp úgy hahotáznak a nemzeteink fölé magasodó vadmarhákon, mint mindenki más.

Nem átallják „kisembernek” nevezni választóikat a büntetlenül pöffeszkedő „nagyemberek” – azokat, akik sokkal értelmesebbek és tisztességesebbek náluk, s akik kénytelenségből a nyelvtannal kegyetlenül küzdő senkik nagyszínpadi bohózatát nézik „politikának”. A polgári rendszeren belül már csak a jogvédő csoportok folytatnak intelligens és erkölcsös politikát, hát épp ezeket kell megbélyegezni, megrágalmazni, meggyűlöltetni Moszkvától Budapestig. A jogvédők persze idegen ügynökök, akik a zsidós külsejű marslakók megbízásából folytatják fölforgató üzelmeiket.

Szabadság van, nemde, hiszen szabadon választhatunk ezek között a mifenék között. És persze majd akadnak felelőtlen, semmihez sem értő kalandorok, akik ezt a megérdemelt és jogos megvetést aknázzák ki valamiféle újmódi borzalom érdekében. Rájuk is lehet szavazni, nincs itt probléma.

Mi lesz a történelem után? – kérdezték némelyek 1989 körül.

Hát ez.