Mi történne, ha a bécsi Burgtheaterben olvasnának föl tiltakozó levelet?
Miután a budapesti Nemzeti Színházban múlt héten a bécsi Burgtheater előadása előtt az egyik színész felolvasott egy tiltakozó levelet a magyarországi köz- és színházi állapotok ellen, Blaskó Péter tollat ragadott, hogy bebizonyítsa tájékozatlanságát. Természetesen mindenki úgy járatja le magát, ahogy neki tetszik, elvégre e tekintetben még tényleg szabad országban élünk – de talán nem árt Blaskó rövidke levelének két mondatára röviden reagálni.
Nem vagyok a Burgtheater színésze, színész se vagyok, színházi szakértő sem, de jártam talán annyit bécsi színházakban, hogy Blaskó őszinte érdeklődésére választ adhassak, elkerülve, hogy a jövőben hasonlóan kínos szituációkba kerüljön tudatlansága miatt.
Nézzük hát Blaskó Péter, Orbán kezéből Kossuth-díjas színész, vélhetően őszinte érdeklődését: „Mit szólt volna a bécsi közönség, ha a Katona József Színház nagy sikerű bécsi vendégjátéka után én, mint a darab főszereplője elkezdtem volna Jörg Haiderezni és a színpadról félteni az osztrák demokráciát?“
Nos, a válasz nagyon egyszerű, ugyanis ilyesmire, de ennél sokkal keményebb akciókra is sor került már osztrák színpadokon. Például amikor Thomas Bernhard darabjaiban gyilkosoknak neveznek minden bécsit, és a legkeményebben szidalmazzák Ausztriát, a bécsi értelmiségi és színházi elit részéről egyetértés volt a válasz. Tény, hogy a nyolcvanas években voltak még tüntetések Bernhard darabjai ellen, de nem színészek – mint Blaskó Péter – és nem színházba járó polgárok, hanem szélsőjobboldaliak és a keményen jobbos bulvárnapilap, a Kronen Zeitung cikkírói őrjöngtek. Aztán persze az is elmúlt, a fekete-kék (azaz ÖVP-FPÖ) koalíció idején pedig rendszeres volt, hogy a Burgtheater színészei vagy az ott fellépő, rendező külföldi vendégek a színpadról tiltakoztak a jobboldali kormány ellen.
Azaz Blaskó Péter kérdésére nagyon könnyen adható válasz. Ha ő esetleg kiállna a Burgtheater színpadára, elkezdene jörghaiderezni és az osztrák demokráciáért, az osztrák széljobb megerősödése miatt aggóni, a közönség nagy része felállva megtapsolná, esetleg egyesek tényleg pfujjolnának, vagy kivonulnának a teremből, de a másnapi komoly lapok (konzervatívok és liberálisok egyaránt) gratulálnának neki.
Blaskó Péter pedig bizonyosan meglepődne. Miért is? És itt siklunk át a színész másik mondatára.
Blaskó szerint “a színpad nem arra való, hogy politikai brosúrákat olvassunk fel. Éppen ettől kellene távol tartani magunkat nekünk, színházművészeknek.”
Nem tudom, hogy Blaskó Péternek mi a felfogása a színházról, de eszerint a színház ne politizáljon (a politika úri huncutság, nem való az se színházba, se utcára, se egyetemre, se templomba, se sehova), ne foglalkozzon társadalmi kérdésekkel, ne akarjon provokálni, ne akarjon véleményt alkotni, ne akarjon elgondolkodtatni. A színház feladata eszerint tehát a munkában megfáradt dolgozók és parasztság szórakoztatása, könnyedebb kuplékkal, csárdásbetétekkel, balázspéterekkel. Esetleg a dolgozók és a parasztság hazafias elköteleződését erősítendő, egy-egy nemzeti érzelmű darab beleférhet még a repertoárba, de ott is nagyon fontos arra ügyelni, nehogy politikába, pláne úramisten kritikába csússzon át a színház. A színház szórakoztasson, altasson, mulattasson, nevettessen, de semmiképp se politizáljon.
Lehet persze ilyen felfogása egy színésznek, de akkor tényleg jól értjük, miért tesz fel butuska kérdést a burgtheateresek felé. Blaskó Pétertől keletre, nyugatra, északra, délre ugyanis politizálni szokott a színház, és a színházba járó közönség ezt el is várja. Ha tehát Bécsben tapsra vágyik, nyugodtan jörghaiderezzen, nyugodtan aggódjon az osztrák demokráciáért, nyugodtan szidja a nacionalizmust, nyugodtan tegyen kritikus megjegyzéseket a kormányra – a bécsi sajtó, értelmiség, művészvilág naponta teszi ugyanezt. Ott ugyanis sem a kritika, sem az önkritika nem a gyengeség jele, ahogy azt valamiért Magyarországon gondolni szokás. (De legyen kritikus Fiuméban, Zágrábban, Belgrádban, Kolozsvárott vagy Bukarestben is, ott is megtapsolnák ezért.)
A végére pedig egy kis videó arról, hogy milyen alpári, kritikus, nemzetietlen állapotok uralkodnak a bécsi színházakban, filmekben. A Hundstage c. filmben – amelyet színpadon is játszottak, és amely az osztrák állam és a Bécs városának jelentős anyagi támogatásával készült el – egy fenekéből kilógó gyertyával énekli a részeg főszereplő az osztrák himnuszt.
Nekem is lenne tehát egyetlen kérdésem Blaskó Péterhez: Mikor lesz, mikor lehet majd annyira szabad és kritikus a magyar színházi élet is saját országával, saját mítoszaival, saját múltjával szemben? Nem kell persze annak lennie – de ha majd Blaskó legközelebb ki akarná oktatni a Burgtheater színészeit, talán először nem ártana otthon körbenéznie. A Burgtheater ugyanis nem csak más szemében keresi a szálkát.