„Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt

a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül

kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket.”

Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, 1948.

„A szólás szabadsága nemcsak azokra az Információkra és eszmékre vonatkozik, amelyeket az emberek jó néven vesznek […], hanem azokra is, amelyek bántják, felháborítják vagy zavarják […] a lakosság bármely részét.”

Európai Emberi Jogi Bíróság , 1976.

„Aki nagy nyilvánosság előtt a holokauszt áldozatának méltóságát azáltal sérti, hogy a holokauszt tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Btk. 269/C. §, 2010.

Hát megtörtént, másodszor a rendszerváltozás utáni magyar történetben: a holoauszttagadást és -relativizálást tiltó, végtelenül ostoba ás kártékony törvényt, amely a 2010 előtti kormány utolsó rúgása volt, alkalmazták; a férfit, aki ráírta a kocsijára, hogy „Holokamu”, – egyelőre nem jogerősen – egy év szabadságvesztésre ítélte a bíróság.

Liberális honfitáraim igazán tiltakozhatnának. Na jó, ez vicc volt.

Az viszont nem vicc, hogy ha valaki liberáldiktatúrát, szelektív toleranciát, sőt zsidólobbit emleget, azon kiakadni innentől nem ér. Mert ez a történet bizony a lehető legjobb érv azok kezében, akik ilyesmiket emlegetnek. Ajándékmuníció a gyűlölet „jobboldali” harcosainak, a gyűlölet, khm, „baloldali” harcosaitól. Meg persze egy újabb, feneketlenül ostoba bírósági döntés, ami az egész modern szabadságeszményt fúrja meg, épp az alapoknál. Gratulálok, édes hazám!

A (z amúgy tényleg nem létező) Fidesz-fasizmusról szónoklóknak meg azt üzenném, hogy EZ a vegytiszta fasizmus. Balfasizmus, a méltán trendi Habermasszal szólván. Nem mellesleg,  ha valami aniszemitizmust képes gerjeszteni, az mondjuk épp egy ilyen eset.

Tényleg el kell magyarázni, 2014-ben, Magyarországon, hogy a vélemény – mondjuk: természeténél fogva, konzik – csak szabad lehet? Hogy nincs és nem lehet olyan történelmi esemény, fájjon akárkinek, akámeddig és akárhogyan, amit ne lehetne tagadni, kigúnyolni, relativizálni, akármilyen vélt vagy valós hátsó szándékkal, bárkinek? S hogy minden, ami ezen kívül van – mint mondjuk ez a rettenetes bírósági döntés –  lehetetlenné teszi, nem csupán a párbeszédet (arra már rég nincs igény), hanem magát az értelmes beszédet és az értelmes gondolkodást is, amihez, bizony, sokszor a tévedéseken, a kételyeken, a relativizálásokon, a tagadásokon át visz az út?

Tényleg, Magyarországon létezhet kötelezően előírt véleménykánon? Létezhet olyan vélekedés, amit büntet az állam?

Vannak, lesznek, lehetnek esetek, amikor a szólás szabadságát korlátozni kell, vállalva az örök kihívást jelentő paradoxont, miszerint  korlátozás és szabadság kizárja egymást. Véleménynyilvánítási szabadságban talán Amerika a legjobb, ahol rendes fasiszta honlapok működnek, a Ku-Klux-Klant emberi jogi aktivisták védik, tényleg bámilyen baromságot ki lehet mondani és le lehet írni, amíg ez nem ütközik egyéb törvénybe, vagyis nem jelent tényleges fenyegetést  („clear and present danger”) bármely személyre vagy népcsoportra.

A „Holokamu” nyilván alternatív vélemény, azonkívül nyilvánvalóan bunkóság és butaság. Semmi több. Nem jelent veszélyt senkire. Bunkóságért, butaságért viszont civilizált államban nem lehet elítélni senkit. Ki lehet röhögni, el lehet küldeni az anyjába, fel lehet világosítani, vagy lehet érte imádkozni, no de börtönbe csukni?

Nem, nem, soha!