Ha jól értjük, akkor a részes felek és az egyre belterjesebb Orbán-ellenes közvélemény szerint fordulat állt be az ellenzéki egyeztetésekben.

Miért is?

Semmi olyasmi nem történt, amit az elmúlt hónapokban ne lehetett volna pontosan előre látni, és amiről ezen a felületen rengeteg szó esett. Legkésőbb akkor eldőlt minden, amikor Bajnai Gordon színre lépett, és azzal az egyetlen üzenettel örvendeztette meg közönségét, hogy fogjunk össze, de azt elmulasztotta közölni, hogy kik fogjanak össze, és mire. Amennyiben valakinek nem világos, hogy itt az összefogósdi mondott csődöt, akkor nézzük közelebbről annak a háborgásnak a tarthatatlanságát, amely most az ellenzéki nagybohózatot kíséri.

Vannak, akik azt mondják, hogy az MSZP a rendkívül sikeres 2005-ös elnökválasztáshoz hasonlóan megint összekeveri belső világát az ország közvéleményével. Ez igaz. Csakhogy ez egyenesen következik a Demokratikus Charta ’91-es zászlóbontásából: az antinackó ellenállás jegyében azóta erkölcsi kötelesség Hajdú Jánostól Gúr Nándorig az összes borzalmas szoci jelölt támogatása. Valódi gondolkodókhoz méltó föladat annak a föltárása, hogy miként vezetett ez a szemlélet a Nemzeti Együttműködés Rendszeréhez, a politikusok morális presszionálása helyett ezzel is lehetett volna tölteni az időt az elmúlt években.

Van, aki egyetért ezzel a gondolatmenettel, és azt mondja, hogy éppen ezért van szükség az MSZP-n kívül más komponensekre is az ellenzéki együttműködésben. Azonban akkor azzal kellett volna foglalkozni, hogy mitől is más ez a komponens, és miért elfogadhatatlan számára az MSZP politikája önmagában. Igaz, ez azt a veszélyt rejti magában, hogy a szocialisták megsértődnek, és azt kérdik, hogy „miért is akarsz te az MSZP miniszterelnök-jelöltje lenni?”. (Így is megsértődtek, és így is ezt kérdik, csak a két évtizedes tevékenységükkel való szembesítés maradt el.)

Van, aki szerint viszont igenis megtörtént egy másik alternatíva kialakítása, hiszen az Együtt 2014 mindenféle szakpolitikai tervezetet előállított, melyek jelentősen különböznek a szocialistákétól. Amennyiben ez így lenne, és lényeges lenne, akkor Bajnaiéknak ilyen kérdésekben kellett volna összekülönbözniük az MSZP-vel, és valamelyik tárgyalási forduló után kiállni, hogy ők ezt és ezt szeretnék az oktatásban meg a gazdaságpolitikában, míg az MSZP meg nem. Ugyan ez kutyát se érdekelt volna, de legalább hat és fél percig valódi kérdésekről szólt volna a magyar politika.

Azonban nem ez van. Csak és kizárólag az van, hogy húzzanak már el ezek a vérbe, meg hogy Orbánék eltakarítása minden másnál fontosabb. Emellé a tétel mellé az elmúlt három esztendő úgynevezett kormányzásának fényében rengeteg érv fölsorakoztatható. Rendben. Ám, ha a slepp tagjai és a politikusok ezt komolyan gondolják, akkor a megoldás rémegyszerű.

Ne állítsanak miniszterelnök-jelöltet egyáltalán. Semmi másra ne kérjenek fölhatalmazást, csak és kizárólag a NER kisöprésére. Alaptörvényestül, médiatanácsostul, főügyészestül.

Kétharmad se kell hozzá.

Állítsanak föl egy listát mindegy kikből, és közöljék, ha az többséget kap (mindegy milyen arányban), akkor köztes kompromisszumként visszaállítják a 89-es közjogi berendezkedést, mert a nép erre szavazott. Azután meglátjuk, hogy mit szólnak hozzá az alkotmánybíráskodást jogászi elitizmusként a népfelség nevében félretolók, a magánviszonyokba a többségi fölhatalmazásra hivatkozva beavatkozók.

Így nincs szükség se előválasztásra, se közvélemény-kutatásokra, ugyanis ezt követően lehet rendezni egy szabad választást fair indulási feltételekkel, amelyen eldöntjük, hogy milyen irányba és kinek a vezetésével kormányozzák az országot, és a közjogi rendszer is korrigálható, immár az oldalak közötti konszenzussal.

Ismételjük: ha a felek komolyan gondolják.

De hát, nem gondolják komolyan.