„Az úgynevezett jogvédők a jog határait feszegetik: van képük kikövetelni, hogy aluljárókban végezhessék dolgukat a hajléktalanok, és ahhoz is veszik a bátorságot, hogy a hatóság által kihelyezett korlátokat és berendezéseket önkényesen eltávolítsák" – nyilatkozta Tarlós István jogtipró, Budapest úgynevezett főpolgármestere még februárban (emlékszünk a februárra? Igen hideg volt – sajnos a hajléktalanok nem kapták meg a Belügyminisztérium SMS-ét: „Ön éppen megfagy? Na, gyorsan húzzon át valahová máshová!”). Most pedig azt is leszögezte a színes-zenélős szökőkutak és az alig észrevehető mobilgátak klasszikus műveltségű barátja, hogy: "Ha tetszik, ha nem, visszatérünk ahhoz, hogy az aluljáróknak a gyalogos közlekedés az alapvető funkciójuk, nem más. Az alaptörvény szellemében kijelöljük azokat a helyeket, ahova szintén tilos lesz 'odaköltözni'. Például metrómegállókba, a pályaudvarokra és kiemelt köztereinkre. Aki pedig a hajléktalanok közül mégse fogadná el a segítséget nyújtó kezet, el fogjuk távolítani ezekről a területekről. Nem engedjük meg, hogy Augiász istállója legyen a városból!". A kép eléggé világos: a hajléktalanok maguk afféle trágyaként lepik el Tarlós szép városának tereit; talán maga Tarlós Héraklészként beleunt már a meddő lapátolásba: netán a Dunát hívja majd segítségül, mint Héraklész az Alpheiosz és a Péneiosz folyókat, hogy alaptörvényes hullámaiba fojtsa a lázárjánosi értékpiramis aljára szorult honfitársainkat? (A kérdést persze bonyolítja, hogy kicsoda is akkor most Tarlós István? A tulajdonos Augiász, aki megtagadta a megrendelt és elvégzett munka kifizetését? Vagy Héraklész, aki a javadalmazás körül kialakult jogvitát a megrendelőnek és családjának lemészárlásával vélte feloldhatónak? Melyik a NER-konformabb szerep?)

Mindenestre ha én Tarlós István lennék, megváltoztatnám a KRESZ-t is, mert milyen alapon van elsőbbsége annak a sok szirénázó mentőnek, ez korlátozza az én haladáshoz való jogomat. Megszüntetném a kórházakat, ahol a sok kripli csak heverészik naphosszat a nagy, drága épületekben, ahová pedig újabb hatóságokat lehet költöztetni. Autókat terelnék a bicikliutakra és a járdákra is, induljon mindenki egyenlő jogokkal az életben, aztán rajta múlik, hogy kovácsol ebből túlélési esélyt. És kordonoznék, mindenütt kordonoznék. Még a kordonokat is kordonokkal vetetném körül, külön Kordonőrséget állítanék föl (legyen már nekem is egy hercig kis magánhadseregem), a fontosabb helyeken felállítanám a Szent Kordon emlékműveit. A hatóságok kordonok mögül intéznék kordonügyi teendőiket és gyakorolnák a kordonjogokat, amiket szigorúan megvédenék a jogvédőktől és egyéb kordononkívüliektől. Nemzeti ünnepeken díszkivilágítanám a kordonokat, hogy feltáruljon szigorúan szép struktúrájuk, csillognának a rácsok, a párhuzamosok és a derékszögek, a csavarok, drótok, fémek – mert állandóvá, örökkévalóvá tenném a kordonokat, nem elégednék meg gagyi, slampos pöckökkel és nájlonszalagokkal. Ez az új konstruktivizmus képezné a NER-esztétika gerincét, már csak néhány matyóhímzéses pántlikát meg fehérvári huszáros mézeskalács-figurát kellene ráaggatni.

Ha Tarlós István lennék, az embereknek mosolygó maszkot kellene hordania, nehogy már a kelletlen pofájukat kelljen bámulni másoknak, és én lennék a vidámság és öröm sajátos etalonja, mert az én örömem bensőmből sugárzik, az én esztétikám a Rend esztétikája, morálom a hatalom morálja. Mert én megérdemlem, sokra vittem, sokat érek. Az Bajnai-gárdistákat, a jogvédőket, a hajléktalanokat, a betegeket, a cigányokat, a gyerekeket, a szegényeket, a biciklistákat – az összes nemtartlósistvánt – a kordonokon kívülre terelném, vagy inkább szép, új, elkordonozott stadionokba, ahol mindenki szabadon, anarchikusan élhetne mindenféle jogaival, amiket én nem szeretek. A beilleszkedni végleg képteleneket néha, demonstratíve kordonra feszíttetném. Szép lenne. Az összes vaksi alattamvaló szemüvegét sorban lerakatnám a Nagykörúton, és büszkén, felszegett fejjel hajtanék végig rajtuk egy feldíszített, közgépes úthengerrel. És akkor végre, végre őszintén mosolyognék, miközben a margitszigeti csodakút a „Szimpátia az ördöggel” című Rolling Stones-nótát húzná a fülembe. Akkor Pistának igazán jó lenne.