Muszáj a személyes részével kezdenem: idén voltam tizenhatodszor a Szigeten. Mindig hetijeggyel mentem, amit mindig pénzért vásároltam – jó eséllyel az egyetlen olyan hülye vagyok a baráti és ismerősi körömben, aki így működik. Soha egyetlen szerkesztőséget, sajtóst, ilyen-olyan ismerőst nem kerestem meg potyajegyért. Úgy voltam vele, hogy évente egyszer legyen rá iksz ezer (majd iksz tízezer) forintom, ha annyira fontos ez a hét nekem.

Mindezt azért is rögzítem külön is, mert idén láttam a Sziget VIP-be bemenni VV Évát.

A kilencvenes években, 18 éves, naivan romantikus vidéki hippiként sátoroztam le először a Szigeten. A mai viszonyokat ismerőknek biztos nehéz elképzelni, de a sátrunk a Nagyszínpadtól kábé háromszáz méterre volt, cipzár fel, és ott volt előtted a Green Day, a Rammstein vagy a Kispál (jó, mondjuk pont ezeket a koncerteket nem a sátor előtt ülve nézte az ember). Imádtam; a szabadság, a közösség, a zenei élmény olyan banálisan őszinte és tömény elegye volt a történet, amit korábban sehol nem tapasztaltam. A történet egyik fele természetesen a zene volt: futószalagon, egy ideális környezetben kaptam azokat a zenekarokat, akiket leginkább sehogy, de a legjobb esetben budapesti stadionban, egyetlen fellépőként, vagy valamelyik szerencsésebb kultúrájú, közeli országba utazva nézhettem volna meg – mindenképpen sokkal drágábban, mint így. Sokszor a szülinapom is erre az egy hétre esett, mindig kint ünnepeltük meg.

Az élmény és a személyes ragaszkodás másik felét kiválóan leírta az egykori szlogen, a "Kell egy hét együttlét". Tökre így gondoltam, maximálisan elhittem. A nagy koncertek mellett ugyanis ezer más élményt is vittem magammal. Szabadságot, közösséget, lázadást, a hétköznapi ostobaságnak fityiszt mutató abszurdot. Ilyen volt a hajnalig non-stop Nirvana-nyúlásokat toló krisnás banda, akik a szöveggel nem sokat vacakoltak, minden dalra ugyanazt a mantrát variálták, és mindig teli sátor ugrált, Hare Rama, Hare Hare. Ugyanebben a sátorban napközben ételosztás volt – adományt elfogadtak, de a csóró ingyen is tolhatta a vega ragut. Ezt vesd össze a lehúzós Váci utcai éttermekkel!

Ilyen volt a minimum féltucatnyi hangszerárus, akik biztos el is adtak egy-két cserépdobot, de javarészt azért mentünk oda, hogy "kipróbálás" címén naiv örömzenélést toljunk. Hajnalban ugyanez olajoshordókon meg kukákon. Ilyenek voltak az akkor még őszinte gesztusok, például a vicces grimaszként indult, (aztán kommersz hülyeséggé vált) házasságkötő sátor, ahol ugyanúgy elvehettél egy babkonzervet, mint egy gondolatodat, vagy az azonos nemű barátodat (Semjén Zsolt azóta is innen vezeti le a családvédelmi hadjárat stratégiáját). És ha már Semjén és melegek: kábé tíz éve a Szigeten láttam a Shopping and Fucking című előadást is (mindjárt rátérek David Guetta produkciójára).

De nem is keresek példákat, ha a fílíng érdekel bárkit, nézze meg a szintén a "hőskorban" készült klasszikust, a Szegény Peti nagymamáját!

Az első változás a komfortnövelésről szólt – egy cseppet sem bántam. Sokan harákoltak már a kilencvenes évek végén (!), hogy "ez már nem az igazi, el van üzletiesedve”, amit olyan úgymond bűnökből vezettek le, minthogy ATM-automaták jelentek meg a Szigeten, valamint, micsoda szörnyűség, le lehetett ülni a sörödet meginni! Igen, korábban ugyanis maximum vehettél 50 forintért egy füles szivacsdarabot, hogy ne közvetlenül a földre ülj (még józanul, aztán úgyis mindegy), most meg egyszerre székek meg asztalok lettek, jaj, de kommersz!

David Guetta, kvázi előadó

Fülöp Máté

Jelzem, a vonatkozó Sziget-kritikák teljesen hasonló logikával működtek, mint a Kispál és a Borz életművének jelen idejű megítélése. Ugyanolyan komoly arccal adták elő nekem anno, hogy hát az Ágy, asztal, tévé (1993) már túl kommersz, hogy a Holdfényexpressz (1998) túl kommersz, illetve a Turisták bárhol (2004) túl kommersz, ahogy a Sziget-kritikusok számára is mindig az ő első kilátogatásuk volt az "igazi”… "Öcsém, azért a Sziget 2005-ben még egészen más volt!" – aham, ez nem egy verseny, de én akkor voltam nyolcadszor, mindegy.

Helyes, hogy a Sziget egyre kényelmesebb lett, ugyanis ez csak másodsorban szólt a behozott kereskedelmi támogatókról – elsősorban nekem, szigetlakónak lett jobb attól, hogy nem csak pár darab, karimáig vágott Toi Toi vécét tudok felkeresni, hogy egy elektromos kisvasút amolyan belső tömegközlekedésként vitt körbe (már nem), hogy fel tudom tölteni a telefonomat, meg a portengert csillapítják a spéci borítással. Ugyanígy védelmeztem a zenei felhozatalt is, mert ugye, hiába jön a Danko Jones a Dürer-kertbe is, azért a Nagyszínpad, az más, és a hihetetlen hattyúdala közben cipőfűzőt nyelő Mike Pattonért sokkal macerásabb lett volna Belgrádig utazni, sőt az első (mondom, az első) Faithless- és Prodigy-koncert is rendben volt. Ide is lenne millió jó példám, akik miatt megbocsátottam, hogy közben egyre több tuvalui utcazenészt meg kikopott haknisztárt akarnak fő műsorszámként eladni. Jó, voltak pontok, amikor kibuktam, Gerendai Károlyról az alábbi kis verset szültük meg azt egyik évben:

Ha megint eljön a Guano Apes

Ezer évig a pokolban égsz!

Csak ugye, ahogy az se rögtön a Kölyköd voltam után jött, hogy Pataky Attila vállig érő, dauerolt barna parókával a borítón mulatós lemezt ad ki, a Sziget elgörbülése is évről évre haladt, hogy 2013-ra már a talajszinttől két centire kornyadozzon. A fene egye meg, de tényleg. Mert az teljesen helyes, rendben lévő húzás volt, amikor a kétezres években deklaráltan szélesebbre lőtték be zenei spektrumot, és az elektromos gitár dominanciája helyett felnőtt az elektronikus zene is – de ott is lehetne egy színvonalat tartani (mindjárt tényleg rátérek a Guetta-fellépésre).

Rendben van az is, hogy a kommersz is kapjon teret, a kereskedelmi média saját gyártású celebjeinek promózása még bevállalható, ha cserébe nem csak dinnyekalapban mászkáló részeg keletnémeteket fotóz le riogatási céllal a bulvár. De… de vasárnap este megláttam, amint rajokban érkeznek a felhajtott gallérú, negyvenes "vállalkozók" a lufiszájú, töltött mellű, Voksán-imitátor nőikkel (és fotózkodnak a tényleg megjelenő, igazi Voksán Virággal), jönnek David Guetta úgynevezett, kvázi pszeudo idézőjeles koncertjére, és akkor eltört bennem valami.

Egy kibaszott mellékszereplő lettem a saját fesztiválomon. Le vagyok szarva, és ezt nem tudom szebben megfogalmazni.

Mert mégis, hogy van az elképzelve, hogy ez a rossz Dévényi Tibor, ez a főattrakció? Ez a nulla, aki konkrétan egyetlen hangerőszabályzót kapcsolt be a teljes DJ-pulton, hogy néha levegye, majd visszakapcsolja a zenét, amit még jó előre felvett, és most lejátssza nekünk, mint egy magnóklubban a Cintula? És hogy volt elképzelve az ezt megelőző napok sora, hogy lehetett a szombat esti fősávba berakni Mikát, félházas bulit összehozva? És ott a másik oldal, ugyanúgy leszarva a szigetlakót, amikor Parov Stelarra meg Dub Fx-re ötször annyian kíváncsiak, mint a sátor, amibe szervezték őket? És ez az esztrádnak is nehezen nevezhető Republic-nap?

De mi a túrónak küzdöttek anno Tarlóssal a Magic Mirrorért, a Sziget legszebb emberi jogi gyökereit képviselve, ha aztán az egykori, fából, plüssből, tükrökből összeállított, muzeális értékű cirkuszsátrat, amiben mindig tömeg volt, ami szólt valamiről, lecserélték egy ponyvás semmire, a programokat meg megúszós semmire, és szintúgy csak lézeng benne a betévedő? Mi történt azóta, hogy már nem csupán a krisnás ételosztás nem fér bele az üzleti szempontokba, de a valamikori, Főzelékfaló-szerű, szabott árú egytálételeket árusító konyha sem, csak drága gyíkhús buciban és pitában, meg nyesedék-kolbász? Nemzetek konyhája, ne röhögtess, ilyen boldogtalan gasztronómiájú ország a világon nincsen!

Két dolog miatt jártam ki a Szigetre 16 éven keresztül: a zene és a fíling miatt. Idén mindkettőt igen mélyen beleállították a földbe. Ha az érdekelne, hogy forrónadrágba és topba öltöztetett csajok milyen promóciós hülyeséget akarnak eladni nekem, ha a lakossági techno legrosszabb, műmájer bemutatását igényelném, akkor a Hajógyári-sziget másik felébe járnék. Szintúgy teszek rá, hogy hány strandlabdát meg milyen színes festéket szórnak az égbe, ez parasztvakítás. Nem hittem a szememnek, amikor a Nagyszínpad programjában megláttam, hogy "Szélforgó party”. Az milyen zenekar? (semmilyen, ez tényleg az, ami: ki lehetett állni a színpad elé, kezünkben egy-egy papír szélforgóval.)

Óriáskerék? Aki akart, az felült már rá a Gödörnél, hahó! Pár éve még csak attól tartottam, hogy a mindig várt, nagy fellépőket majd úgy oldják meg, hogy leghamarabb 15 év múlva jön a nyugdíjas Red Hot Chili Peppers, a nagybetűkkel felírt Rolling Stones alatt pedig az lesz kicsivel, hogy "-ból Charlie Watts és új zenésztársai”. Mint most a fájdalmasan megkésett Blur-koncert, vagy pár éve a The Cure. De a túrót, hát itt nyíltsisakos alámerülés van! Voksán Virág 2014-ben nem VIP-jegyet, hanem Nagyszínpadot kap, a bejáratnál az Éjjel-nappal Budapesthez castingolnak majd uborkatestű zsebgengsztereket és kacsacsőrű emlős pornóscsajokat, a világzenét Kis Grófó és Jolly tolja majd, a Jazz-színpad hűlt helyén Alekosz szintetizátorozik.

Buta lett, igen, ezt a jelzőt kerestem. A Sziget mostanra vállalhatatlanul és kétségbeejtően buta dolog lett. Ezt pedig a korábbi 15 év, a teljes felnőttkorom, az egyik fontos igazodási és öndefiníciós pontom nevében is kikérem magamnak.