Az Ab elleni masszív támadássorozat jól mutatja, hogy az alkotmánybíráskodásnak a Fidesz szemében semmi tekintélye nincs, csak a hazai és nemzetközi botránytól, a csalásgyanú miatti későbbi legitimitáshiánytól tartva hajlandó visszavonulót fújni.

Alapból nem teljesen mindegy, mit ítélt az Alkotmánybíróság? De az. (Még akkor is, ha mostani Ab-érvelés, az alapjogokra és az Emberi Jogok Európai Egyezményére való hivatkozás egy jogállamban nem hagyna teret a törvényhozóknak.) Magának az alkotmánybíráskodásnak csak ott van értelme, ahol a jogforrási hierarchia csúcsa egy konszenzussal elfogadott, s ugyanígy bebetonozott, tartós valami. Amely évszázadokra lett tervezve, s a jogi kultúra úgy képes újraértelmezni, hogy nem (vagy csak nagyon ritkán) nyúl bele. S nem egy önmagát percenként felülíró hatalomtechnikai célszoftver.

Ám ezek komolyan gondolják, hogy övék az ország, maguknak építik. Nincs bennük meg az a gátlás, amely múltjukat kompenzáló posztkomcsikban és a velük kötött szövetség miatt identitásválságba került liberálisokban megvolt 1994-98 közt. „Több százezer ember, köztük a hazai kisebbségek és a határon túl élő és dolgozó magyar állampolgárok választójogát veszélyezteti az Alkotmánybíróság, ha esetlegesen megsemmisíti a választási eljárásról szóló törvényt” – riadóztat minap a Magyar Nemzet, idézve Gulyás Gergelyt, aki szerint „jogilag nem feltétlenül lehet következtetéseket leszűrni ebből a határozatból a választási eljárási törvény napokon belül várható döntésére, ám „józan ésszel nehéz a mostani döntés időzítését figyelmen kívül hagyni”. A kormánypárti képviselő kiemelte, az Ab „közel egy évig tárgyalt az átmeneti rendelkezésekről, és éppen akkor hozott a regisztráció tartalmi vizsgálatát megnyitó döntést, amikor tíz napon belül a választási eljárási törvényről is határoznia kell”. – Átlátunk mi a szitán, naná. És akkor még visszafogottak voltunk.

Viszont Kövér László, úgy is, mint a Nemzeti Együttműködés tudatalattija, nyíltan megmondta a frankót, „fájónak nevezte az Alkotmánybíróság (Ab) azon közelmúltbeli döntését, amellyel alaptörvény-ellenesnek minősítette a hajléktalanok közterületen élésének tiltását. Különösen bántó volt – folytatta –, hogy az Ab politikai pályára lépett, és 'politikai tanácsokat osztogatott' a törvényhozásnak, mondván, hogy a hajléktalanprobléma kezelése elsősorban szociális kérdés, és az államnak is ekként kell felfognia. Ezt így, ilyen differenciálatlan módon semmilyen alkotmányos elvből nem lehet levezetni – vélekedett Kövér László, úgy fogalmazva: 'úgy tűnik, hogy az Alkotmánybíróság nem minden tagja szokott kinézni az autójának az ablakán, amikor a valószínűleg egy elit negyedben lévő lakásától az Ab hivataláig utazik'.

Nyilvánvaló, hogy az Ab rendszeridegen, 1944. március 19. előtt ilyen nem volt. „Fékek és egyensúlyok rendszere, ami ma egy jogállamban létezik, olyan intézmények, mint költségvetési tanács vagy alkotmánybíróság, akkor ismeretlenek voltak” – mondta Ungváry Krisztián a Horthy-rezsimről. Úgy tűnik, ide akarunk visszatérni. De mit csodálkozunk, semmi új nincs ebben. Mikor tartottak ők az Ab-tól? Még 2010 végén kimondták, hogy „…az Ab széleskörű jogosítványokat gyakorol a normakontroll terén, ami a rendszerváltás első időszakában indokolt volt. A jogállam megszilárdulásával az alkotmánybíráskodás ilyen széles jogköre mára indokolatlanná vált”. Meg azt is, hogy „…fel lehetett volna függeszteni az Alkotmánybíróság gazdasági alkotmányossággal kapcsolatos jogkörét a rendkívüli gazdasági helyzetre hivatkozva… veszélyezteti az Alkotmánybíróság a kormány mozgásterét, ha alkotmányellenesnek ítéli a szükséghelyzetben hozott gazdasági intézkedéseket.” Szükség törvényt bont, nem igaz? Persze nem mindegy, ki bontja (le) a törvényt. Amikor a szoclib kétharmad alatt, a Bokros-csomag idején az akkori hatalom esett neki az Ab-nek, a jobboldal föl volt háborodva. De még az előző ciklusban is úgy vélte a Pocakos Tábornok, hogy „Magyarország olyan ország, ahol az Alkotmánybíróság döntései mindenkire kötelezőek. Nincs kibúvó, kiskapu, ez a magyar demokrácia egyik vastörvénye”.

Nem hatalmi ágak konfliktusa volt ez, hisz az Ab jelenleg nem igazi, ereje teljében lévő hatalmi ág. (S még több NER-katonával feltöltve még kevésbé lesz az.) Hanem egy, csak az erő nyelvét beszélő rezsim pragmatikus önkorrekciója. Ezek csak az erőből értenek. Ezért sem szabad belemenni a játékba, mint tette azt az Együtt 2014 is a regisztrációval kapcsolatban. Miszerint „arra kéri a változást akaró demokratikus pártokat és civil szervezeteket, hogy ne buzdítsák szimpatizánsaikat a regisztráció megtagadására. Javaslatokat is megfogalmaztak a feliratkozás megkönnyítésére, például azt, hogy aki rászorul, ingyen utazhasson el a jegyzőhöz, valamint hogy a cégek tegyék lehetővé alkalmazottaiknak, hogy munkaidőben elmenjenek regisztrálni.” Na ne. Nem teszünk alattvalói gesztusokat egy olyan hatalom felé, amelyik a gesztus szónak a jelentését sem ismeri. Nem. Vegyetek példát a diákoktól. Az erőből értenek ezek, a balhéból meg a botrányból. Hát nem?