A most született ítélet kapcsán újra érdemes leszögezni: a nyugdíjkorhatár drasztikus lecsökkentésével a kormány célja nyilvánvalóan a bírói kar legrutinosabb és legbefolyásosabb részének lecserélése volt, hogy a helyükre saját embereit rakhassa. Szemben a korkedvezményes nyugdíjakkal, itt semmiféle takarékossági, költségvetési indok nem áll meg, sőt. Ez a döntés pluszköltséggel jár, hisz az elküldött bíró nyugdíjat kap, az utóda pedig fizetést, ami együtt nyilván több, mint a korábbi ráfordítás. Ezzel a tradíciókat annyit emlegető hatalom egy 1869 óta érvényben lévő jogszolgáltatási hagyományt tiport meg. (A bírói életkorhatárt a kiegyezés után szabályozták, túlélte Tisza Istvánt, Károlyit, Kun Bélát, Horthyt, Szálasit, Rákosit, Kádárt és az elmúlt húsz évet.) Az unortodoxnak nevezett autokrata kísérletezést, lényegében annak pofátlan tesztelését, hogy meddig mehetünk el, mit néz el az Unió, e téren félreérthetetlen döntéssel zárta le az illetékes fórum. A kétharmados túlhatalom utolsó ellensúlya - önkorlátozás hiányában - a nemzetközi jog, valamint a nyugati nagyhatalmak helytelenítő üzenetei.

Azt kell feltételezni, hogy a kormány célja az igazságszolgáltatás politikai célú átstrukturálása volt. Spórolás ugye nem lehetett, de igazán szakmai indokok sem voltak. Nyers önérdek, ugyan mi másért vállalná békeidőben egy politikus a nyílt jogállam-sértést, illetve az alkotmány ahhoz való hozzáfaragását? A talárok alá akarták dugni a kezüket, hogy kedvükre molesztálhassák a leendő zsebtörvényszékük szolga-bíróit, ha nem úgy ítélnek, ahogy kell. Igen, ezt szerették volna, csak még ehhez is hülyék. Meg lehetett volna ezt csinálni, de nem így. Nem Handó Tündével, rapid leváltáshullámmal, a teljes jogásztársadalom megalázásával. Hanem Machiavelli szellemében, lopakodva, sunyin, okosba'. A Nyugat elől is elkonspirálva. Háttérbeli nyomásgyakorlással, finoman adagolt zsarolással, megosztva uralkodással, a jogrendszer szervezetén belüli intrikákkal, cinikus jezsuita építkezéssel. Ne legyenek illúzióink: eddig is voltak befolyásolható, morálisan gyenge, külső súgásokra hallgató bírák. S minél koncentráltabb a hatalom, annál inkább akadnak a jogalkalmazók között, akik a karriergyorsítás fejében hajlandóak kreatívan értelmezni a törvényt.

De a korrumpálható bírák többségének azért van annyi esze, hogy valamire nagyon ügyeljen. Mégpedig a látszatra. Hogy amit tesz, az a külvilág felé jogszerűnek, pártatlannak tűnjön. Van rá sansz, hogy Szegő kolléga diagnózisa helytálló lesz. „Az sem zárható ki, hogy a bírák nagy része fölkapta a vizet azon, hogy a kormányzat a Nemzeti Együttműködés keretében végigrugdosta őket és dafke hozzák a politikával kapcsolatos perekben az ítéleteket.” - írja. Hát bizony. Könnyen lehet, hogy a nyílt színen zajló tapizástól azok a bírók is rendesen kiakadnak, akik az irodájuk magányában, telefonon jövő politikai fogdosást még elviselték volna. Így aztán még a gyanúját is görcsösen kerülni próbálják majd annak, hogy a regnáló uralmi felépítménynek kedveznének. Már csak józan önvédelemből is. Ugyanazzal a csuklómozdulattal, amellyel a legmocskosabb zsaru is elhajtja azt, aki fényes nappal, kiabálva, tömött borítékot lengetve akarná őt lefizetni.