Göncz Kinga

A vele korábban együtt dolgozók határozott, céltudatos emberként jellemzik, ő maga elsősorban konfliktuskezelő képességét tartja erősségének. A rendszerváltás utáni első köztársasági elnök, Göncz Árpád lánya 1972-ben végzett a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. Kórházi pszichiáterként kezd, majd szociálismunkás-képzéssel folytatja 1994-ig, amikor a demokráciatechnikák oktatásával foglalkozó amerikai alapítvány, a Partners Hungary vezetője lesz. 2002-ben bevonul az államigazgatásba az akkori Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium politikai államtitkáraként, két évre rá esélyegyenlőségi tárca nélküli miniszterré avanzsál, ugyanazon év októberében pedig Gyurcsány Ferenc kormányfő ifjúsági, családügyi, szociális és esélyegyenlőségi miniszternek jelölte.

HVG: Változatos pályája során egy ideig az előítéletek szociálpszichológiáját tanította a Közép-európai Egyetemen. Hogyan érinti, hogy sokan megkérdőjelezték alkalmasságát a külügyminiszteri posztra, egyenesen előrevetítették, hogy személyében "üres kosztüm" ül majd a nemzetközi tárgyalásokon?

G. K.: Nem ringatom magam abban a hitben, hogy egyetlen, az előítéletekről szóló kurzussal megváltoztathatom egy társadalom gondolkodásmódját. A kritikák egyrészt nyilván a "civil" mivoltomnak, vagyis a szokványos diplomácián kívüliségemnek szóltak. De az elmúlt 16 évben több hasonló eset is volt Magyarországon. Kovács László például nem volt klasszikus diplomata, Kelemen András, az Antall-kormány külügyi államtitkára hozzám hasonlóan pszichiáterként indult. Inkább az a feltételezésem, hogy a hazai közgondolkodásban az még csak "elmegy", hogy nő legyen a szociális miniszter, de hogy a magas presztízsű külügyet is nő vezesse?! Ezt menten a tárca leértékeléseként fogják fel.

HVG: Szakminiszterként ön évek óta részt vett az EU-s döntéshozatalban, de külügyminiszterként alighanem új terep lesz az unión kívüli bilaterális diplomácia. Hol van még tanulnivalója?

G. K.: Amikor beléptem az államigazgatásba, átmentem azon a komoly iskolán, hogy miként kell egy sokszereplős közigazgatási és politikai erőtérben minisztériumot vezetni, és elérni azt, amit az ember akar. Ez legalább olyan fontos, mint a szakmai ismeret. Az EU-csatlakozást már ebben a pozícióban csináltam végig: itthon irányítottam az uniós követelményekből származó szociális jogalkotást és akcióprogramokat, Brüsszelben pedig részt vettem a szakminiszteri tanácsüléseken. És sok tapasztalatom van a nemzetközi diplomácia úgynevezett "harmadvonalában": annak a demokráciafejlesztésre szakosodott amerikai alapítványnak a keretében, amelyet itthon vezettem, társadalmikonfliktus-kezelő központokat hoztunk létre például Albániában, Koszovóban, Szerbiában, Romániában, Bulgáriában. Márpedig a diplomácia valójában nem más, mint konfliktusmegelőzés, az erőszakos megoldások elkerülésére tett erőfeszítés. Persze elismerem, hogy nincs még tapasztalatom például a gazdaságdiplomáciában.

HVG: Ez az előélet vajon azzal jár-e majd, hogy a jövőben az unión kívüli magyar külpolitika a gazdasági érdekképviseleten túl más szempontokra is tekintettel lesz? Amikor például Vlagyimir Putyin Magyarországon járt, emberjogi szervezetek hiába kérték Gyurcsány Ferencet, hogy tegye szóvá az orosz elnöknél az oroszországi szabadságjogok csorbításának ügyét. Önnek, Göncz Árpád lányának, fontos lesz ez?

G. K.: Saját múltam miatt nyilvánvaló, hogy nekem nagyon fontosak az emberi jogi kérdések, és tudom, hogy a miniszterelnök ennek tudatában kért fel az új tisztségre. De hát a hazai közvéleményt jobban érdekli az életszínvonal alakulása, a családok helyzete, a mindennapi megélhetés, mint hogy mit gondol például a mai kínai vezetés a Tienanmen téri vérengzésről. Az itteni Putyin-látogatást energiakrízis előzte meg, amikor kockán forgott, hozzájut-e Magyarország a szükséges energiához. Egy ilyen látogatás esetében nyilván végig kell gondolni, hogy mi az elsődleges, és mit akarunk elérni. Az Oroszországgal való kapcsolatunkban a jövőben nyilván helyet kell kapniuk az emberi jogoknak is, de a mai helyzetben, amikor Magyarországnak rendkívül nagy az energiakiszolgáltatottsága, ez a téma érthetően háttérbe szorul.

HVG: Egyre nagyobb az európai felháborodás a terrorellenes harc során elkövetett amerikai túlkapások - Guantánamo, CIA-féle titkos telepek, adatvédelmi jogsértések - miatt. George Bush amerikai elnök jövő heti budapesti látogatásakor ezekről nem lesz szó, csak a vízummentességért lobbizik majd a magyar kormány?

G. K.: A magyar-amerikai viszony igen összetett: e két dolgon túl fontosak még a gazdasági kapcsolatok, a NATO-kereteken belüli békefenntartásban való részvételünk is. Üzenetértéke van annak, hogy az amerikai elnök itt akar elmondani egy sor olyan dolgot, ami nem csak nekünk szól. A jó kapcsolatok megőrzése perdöntő a vízummentesség kilátásai szempontjából. Egy jobb viszonyban könnyebb hangot adni az emberi jogi aggályoknak is. Én nem élezném ki a helyzetet.

HVG: Már e héten a mély vízbe kerül: az uniós külügyminiszteri tanácsban előkészítik a június 15-16-ai kormányfői csúcstalálkozót, aminek fő témája éppen az, hogy az EU egységesen lépjen fel az "energiafegyvert" forgató Moszkva ellen. Ha Putyin nem ratifikálja hamarosan a gáztranzit liberalizálását kimondó energiachartát, az EU megvétózhatja Oroszország felvételét a Kereskedelmi Világszervezetbe. Ön javasolni fogja Gyurcsány Ferencnek az Oroszországgal szembeni közös fellépés támogatását, vagy inkább különalkukra biztatja?

G. K.: Én azt látom, hogy a németek is elkezdtek különalkut kötni gázügyben. Egyébként pedig szerintem Oroszország számára fel kell ajánlani valamit azért, hogy cserébe belemenjen abba, amit az EU kíván. E pillanatban nem tudom, mire hajlandóak. Számunkra a legfontosabb az, hogy - egy sor más tagállam példáját követve - minél gyorsabban elkezdjük diverzifikálni energiaforrásainkat. Egészen más lesz a tárgyalási pozíciónk, ha már nem függünk 90 százalékban az orosz gáztól.

HVG: Országgyűlési meghallgatásán erőteljesen hangsúlyozta a szociális Európa némileg képlékeny fogalmát. Amikor ezentúl az uniós jogszabályalkotás keretében ön lesz a felelős a magyar álláspont kidolgozásáért, akkor a mondjuk Kóka János-féle versenyközpontú megközelítéssel szemben inkább a szociális szempontokat juttatja majd érvényre?

G. K.: Tény, hogy szociális területen az EU-ban kevés a kötelező előírás, és széles a nemzeti mozgástér, de igen erős a csoportnyomás a társadalmi kohézió erősítésére. Nyilvánvaló, hogy Európában egészen más értékrend érvényesül az egyéni versenyképesség és a társadalmi biztonság kapcsolatában, mint például Amerikában, és én az európai felfogást képviselem. Ezeket a vitákat itthon a kormányon belül is gyakran lefolytatjuk. Érthető, hogy a gazdasági miniszter a versenyképességet, a gyors növekedést szorgalmazza, én viszont mindig azt mondom, hogy az ország nem egy vállalat, ahol kiteszik a kapun kívülre az aktuálisan nem versenyképeseket.

HVG: Akkor hogy lehet, hogy például két héttel ezelőtt Magyarország - Nagy-Britanniával és még néhány állammal együtt - leszavazta azt a közösségi javaslatot, amely megtiltaná, hogy bármely tagállamban a törvényes munkaidő meghaladja a heti 48 órát?

G. K.: Az egész kormányzati működésünk nem más, mint egymással ellentétes szempontok folyamatos egyeztetése. A munkaidő-direktíva esetében az a kemény dió, hogy a 48 órás limit érvényesítése esetén veszélybe kerül a hazai egészségügyi ellátórendszer, mert kevés az orvos. Tehát sajnos van olyan is, amikor a magyar álláspont nem annyira szociális.

HVG: A meghallgatásán hangsúlyozta, hogy Magyarországnak donorországgá kell válnia. Szakít azzal a felfogással, hogy kis országnak csak szomszédságpolitikája van, de nincs valódi külpolitikája? Van dolga Magyarországnak például a fejlődő világban?

G. K.: Ugyanazt gondolom a világról, mint Magyarországról: a világ végletes kettészakadása mindenkit veszélyeztet. A donorország kifejezés nemcsak pénzbeli juttatást jelent - bár kötelezettséggel jár, hogy Magyarország most már a világ boldogabbik feléhez tartozik -, hanem azt is, hogy egy csomó tapasztalatot átadjunk a sorban, az uniós csatlakozásban utánunk jövőknek. Ezt elkezdte ugyan a magyar külpolitika, de csekély a társadalmi visszhangja. Az emberek mintha csak arra koncentrálnának, hogy mi minél több pénzt kapjunk, de kevéssé látjuk az ezzel járó kötelezettségeket.

HVG: Ebbe beleérti például azt is, hogy Románia jövőre várható uniós belépésekor javasolni fogja a magyar munkaerőpiac megnyitását? Már csak azért is, mert - mint mondta - sürgetni akarja a magyarok nyugati munkavállalásának liberalizálását...

G. K.: Egyelőre lássuk, hogy valóban megtörténik-e jövőre a román csatlakozás. Itt megint ellentmondásba kerülhetnek különféle érvek. Egyfelől tény, hogy különösen a magyar kisebbség számára előnyös, ha szabadon munkát vállalhatnak itt, de ezzel szemben áll a kelet-magyarországi munkaerő-piaci helyzet. Ha bejönnek olyanok, akik kevesebbért is hajlandóak munkát vállalni, nyilván lenyomják a béreket, és pusztán állandó bejelentett lakcím birtokában igényt tarthatnak jóléti ellátásokra, megterhelve a magyar államháztartást. Ugyanazzal a dilemmával szembesülünk tehát, mint a nyugati tagállamok. Most már nem szociális, hanem külügyminiszter vagyok, és az összes szempontot mérlegelnem kell.

KOCSIS GYÖRGYI