Igazi túlélőtúra a kiskunfélegyházi Marillen története. A gyümölccsel foglalkozó társaság a kényszerek és lehetetlennek tűnő piaci helyzetek sorából vágta ki magát, nagyrészt annak köszönhetően, hogy tulajdonosai nem akartak azonnal villát építeni a nyereségből. A cég bevétele átlépte az egymilliárd forintot, működése stabil, de ma sem szórja a pénzt. A bankok korábban röhögőgörcsöt kaptak, amikor bejelentkezett náluk a tsz-ből indult cég, ma már a bankok sorban állnak ajánlataikkal a cég irodája előtt.
A kiskunfélegyházi Lenin termelőszövetkezetben a rendszerváltás hajnalán a korszakra jellemző események sora játszódott le. A szövetkezet a növénytermesztés és állattenyésztés mellett (kényszerűségből és részben szociális foglalkoztatóként) egymás után vágott bele a különféle üzletekbe – a pénzügyi háttér erőteljes hiányától cseppet sem zavartatva magát. Az autójavító, a bugaci vendéglátás, a lótenyésztés és a kertészet mellé hamarosan már a 17. melléküzemágat alapították meg: belevágtak a gyümölcsvelő-készítésbe is. Ezt az élelmiszer-ipari félkész terméket főleg gyümölcslevek, lekvárok készítésénél használják, vagy sütemények tölteléke készül belőle.
Csupasz fenékkel indultak
A téeszelnök egy nap magához hívta Buszlai István villamos üzemmérnököt, és közölte vele, hogy ő fogja vezetni a legújabb melléküzemágat. Ő ugyan hevesen tiltakozott, hiszen nem értett az élelmiszeriparhoz, az elnök azonban hajthatatlan volt. Így szakadt a nyakába a gyümölcsvelőbiznisz. „Az ötlet nem volt teljesen halott, hiszen a környéken akkor még sok gyümölcsös volt, és azok túlérett portékáit velőként még hasznosítani tudtuk. Mégis, csupasz fenékkel indultunk, szinte semmink sem volt, de miután rám testálták a feladatot, elmentem Kecskemétre és Budapestre, és segítséget kértem, például a Kertészeti Egyetemtől” – meséli Buszlai István. Így indult el kissé nyögvenyelősen a velő (püré) gyártása Kiskunfélegyházán.
A rendszerváltás után a kegyelmi állapot hamar megszűnt, a piacgazdaság első éveiben a szövetkezet anyagilag ellehetetlenült. A libatollágazat például az akkor igen soknak számító 90 millió forintos tollkészletén ült, nem akarta eladni, mert a világpiaci ár hirtelen leesett. A szövetkezet deviza-lízingszerződése és a 36 százalékos kamat viszont ezt nem vette figyelembe, szépen tovább ketyegett, egészen addig, amíg 1992-re a csőd szélére sodorta az egész csoportot. Ekkor jött a korszak tipikusnak mondható privatizációs menekülése: az elnök mindenkivel közölte, hogy alapítsanak kft.-ket, váljanak ki, béreljék ki a tsz létesítményeit, és álljanak a saját lábukra, különben nincs tovább.
Időre fizettek, ez meglepetés volt
Buszlai István nyolc kollégájával együtt így vette át Marillen Kft. néven a gyümölcsvelőüzemet – mert más lehetősége nem volt. „Január 15-én indultunk, de akkor nincs gyümölcs, így tavaszig minden dolgozó munkanélküli segélyre jelentkezett be. Amikor jött a szezon, felvettük őket” – emlékszik vissza a kezdetekre. Az újdonsült cég egy lépést sem tudott önerőből tenni, az első évben kénytelen volt rávenni a beszállítóit, hogy finanszírozzák meg előre a termelés költségeit. Az áttörést az hozta meg, hogy a Marillen időre kifizette a számláit, amin a beszállítók először alaposan meglepődtek, hiszen a tsz-időkben ehhez nem voltak hozzászokva. Így viszont a Marillennek jövőre is szívesen szállítottak.
Buszlai István körbekérdezett néhány bankot, hitelt szeretett volna felvenni, hogy fejleszthesse az üzemet. A kezdő cég számait látva azonban a pénzintézetek szinte nevetőgörcsöt kaptak. Pénzre azonban mégis szükség volt, mert 1996-ra a szövetkezet agóniája befejeződött, a Lenin Tsz megszűnt, és a létesítményt meg kellett venni. A cégtulajdonosok azonban jól küzdöttek: három év alatt semmit sem vettek ki maguknak a társaságból, és volt pénzük a vásárlásra, a Marillen így nem dőlt be. Másrészt azt is látták, hogy a gyümölcsvelő önmagában annyira szezonális termék, hogy egy-egy rosszabb évben a tél komoly likviditási gondokat okozhat, és a munkatársakat is képtelenség fél évig szabadságon tartani, ezért el akartak mozdulni a friss és fagyasztott gyümölcs, illetve a feldolgozott termékek felé.
Nem sokkal később egy Phare- (vagyis az ország uniós csatlakozását segíteni hivatott) támogatásból sikerült hűtőházat építeniük, a cégtulajdonosok pedig a tsz-től egykori tagként kapott földjeiket összedobták, és 20 hektárral elindultak a gyümölcstermelésben is. Továbbra sem vették ki a nyereséget a cégből, nagyon konzervatív üzleti taktikával, lépésről lépésre haladtak előre, és lassan növekedtek. Amikor a környékbeli gyümölcsösök sorra tönkrementek, Borsodban és Kecskemét közelében (más üzleti partnerekkel együtt) vettek új termőterületeket, és elkezdték az exportot is.
Beözönlött az olcsó import, de a bébiétel segített
Az uniós csatlakozás megint majdnem padlóra küldte a társaságot, a vámhatárok megszűnésével az olcsó külföldi gyümölcsvelő elárasztotta az országot. A menekülési útvonal ekkor a bébiétel lett, ott a mennyiségi helyett inkább minőségi verseny dúl, ahol a cég már labdába tudott rúgni. Az sem hajtotta a Marillen malmára a vizet, hogy a magyar lakosság gyümölcsléfogyasztása visszaesett, beszűkült a piac, amelyet ráadásul olyan külföldi vállalatok uraltak, amelyek nagyságrendekkel nagyobb tőkét tudtak megmozgatni. Ekkor kezdtek sokkal jobban koncentrálni az exportra – megint csak félig-meddig kényszerűségből. Tavaly már 13 országba, összesen 35 vevőnek szállítottak.
A Marillen mára stabilizálta a működését, minden nehézség ellenére is folyamatosan növekszik. Tavaly 4200 tonna gyümölcsvelőt, és 900 tonna gyorsfagyasztott gyümölcsöt állítottak elő, már télen is van mivel kereskedni, a hűtőház tele van gyümölccsel. Ma már csak azért nem nagyobb a készlet, mert nincs elég hely a tárolásra, új hűtőházat kellene építeni. A bankok már nem kapnak nevetőgörcsöt, inkább sorban állnak az ajánlataikkal, a cég azonban kínosan ügyel arra, hogy ne adósodjon el.
A gyümölcsvelőt úgy csomagolják, hogy akár két évig is megőrzi a minőségét, ennek köszönhetően a készletekkel úgy tudnak sakkozni, hogy a társaságot egy rosszabb terméshozamú év sem rengeti meg. A bevétel átlépte az 1 milliárd forintot, és 35-50 százaléka exportból származik, Németországban és Közép-Európában is stabil a vevőkör.
Hamarosan a 23. szezon indul az önállósodás óta, de az alapelvek maradtak, Buszlai Istvánék hosszú távra terveznek, és visszaforgatják a cégbe a profitot. Az iroda parkolójában ottjártunkkor kizárólag a hétköznapibbnál is hétköznapibb, 10 év körüli középkategóriás autók álltak.
