A „nemzeti radikalizmus” csődje
Már most le lehet vonni a tanulságot a 2006-os választások kimeneteléből: a nemzeti radikalizmussal nem lehet büntetlenül kacérkodni, még a leggondosabb óvintézkedések mellett sem, mert több választót taszít, mind amennyit vonz, így a baloldalt valósággal „bebetonozza” Magyarországon - írja jegyzetében Pelle János.
© Dudás Szabolcs |
A magyar jobboldal minden valószínűség szerint a 2002-esnél nagyobb arányú választási vereség elé néz, és a médiát – jobb- és baloldalit egyaránt – elsősorban az foglalkoztatja, miért utasította vissza az MDF a második forduló előtt az együttműködést a FIDESZ-szel. A MIÉP bojkottjára szót sem vesztegetnek, pedig nincs kizárva, hogy két százalékosra olvadt törzstábora valóban megfogadja Csurka tanácsát, és nem megy el szavazni a második fordulóban. Ezek után nem kerülheti el a FIDESZ vezetősége, és személy szerint Orbán Viktor a kérdést: érdemes volt-e a szélsőjobboldali szavazók megnyerésére ennyi gesztust tenni, és megcáfolni azt a várakozást, hogy 2006 tavaszára a FIDESZ-ből kiegyensúlyozott, konzervatív és szabadelvű párt lesz, mely sikerrel csábíthat át szavazókat centrumból?
Úgy tűnik, mindennek az ellenkezője történt: Orbán Viktor pártja, mely 1998-ban még megszerezte a kiábrándult liberálisok, az MSZP pénzügyi botrányaitól megundorodott szocialisták és a környezetvédők szavazatait, ma már egyre kevésbé vonzó a „középre húzók” számára. Nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom: négy éves ciklusa alatt rendkívül gyengén muzsikáló, az elkerülhetetlenül szükséges belső reformokat saját belső harcai miatt folyamatosan elodázó MSZP-t „kisebbik rosszként” választotta a szavazók többsége.
Miért nem volt képes megteremteni a FIDESZ azt a „jobbközép uniót”, melyre olyan nagy szükség lenne Magyarországon? Ennek oka nem az, hogy a fiatal demokraták „mutyiztak” a MIÉP-pel, „suba alatt” együttműködtek vele. Orbán kínosan ügyelt még arra is, nehogy akár közös fényképen szerepeljen Csurkával – ami ellen Torgyánnak nem volt ellenvetése. Soha, semmiféle megállapodást nem írt alá a MIÉP-pel, mely egyoldalú döntést hozott 2002-ben, amikor úgy döntött, jelöltjei lemondanak a FIDESZ javára, mint ahogy most is, amikor a bojkottálás mellett foglalt állást. Ugyanakkor Orbán szemmel láthatólag a saját táborába akarta áthozni a „megtért MIÉP-eseket”. Ilyen volt például Fenyőházi Tibor, aki 2006-ban a Magosz jelöltjeként negyedik helyet kapott (és az első fordulóban már listás mandátumot szerzett) a Győr-Moson-Sopron megyei Fidesz-listán. Ő 1998-ban Csornán még a MIÉP színeiben versenyzett Áder Jánossal, aki Fenyőházi jelölése miatt mondott le a megyei lista vezetéséről.
Orbán Viktor pártjának kommunikációján belül, mindenekelőtt „kézi irányítású” Magyar Nemzet hasábjain is teret engedett egyfajta kontrollált, revizionista és antiszemita felhangoktól megtisztított „nemzeti radikalizmusnak”, mellyel a „szabadelvű konzervativizmust” kívánta ellensúlyozni. Ez a koncepció bizonyult hibásnak 2002-ben, s minden valószínűség szerint 2006-ban is. S ha a FIDESZ most is, a várható választási vereség után is kitart mellette, az valószínűleg újabb kudarchoz, és a szép reményekre feljogosító „polgári szövetség” felmorzsolódásához vezet…
Voltaképpen mit értünk mi a „nemzeti radikalizmuson”? Az Idegen Szavak Szótára „gyökeres, mélyreható, végleges megoldásra való törekvésként” definiálja a radikalizmust, mely, ha a jogosnak és igaznak érzett nemzeti célok megvalósítására tör, akár a valóság „megerőszakolása révén” is, nemzeti. (A társadalmi fejlődés felgyorsítását célzó, század elejei polgári radikalizmusból egyenes út vezetett a kommunizmusig. Nyugat-Európában és Amerikában az utóbbi évtizedekben megjelent a környezetvédő radikalizmus is.)
A FIDESZ-t „szavazatmaximálás” ürügyén megkísértő nemzeti radikalizmus nem a konkrét, s valóban jogosnak nevezhető célok formájában jutott kifejezésre. Senki sem vitathatja ugyanis, hogy a hazai kis- és középvállalkozók védelemre érdemesek a multinacionális trösztök konkurenciájával szemben, hogy magyar kultúra sürgős és hatékony támogatásra szorul, hogy a határokon túli magyarok igényt tartanak a kettős állampolgárságra, amit a magyar kormánynak így vagy úgy lehetővé kellene tennie, stb. Viszont a nemzeti radikalizmus megnyilvánulhat a nemzeti érzelmek felkorbácsolásában, a nyilvános beszéd stílusában, hangnemében, hasonlataiban is.
Az „ostromlott vár pszichózisának” gerjesztése, az ellenfelek leárulózása, a múltbeli sérelmekre alapozott stigmatizálás, amely egyes, a FIDESZ vezetéséhez közelálló publicisták sajátja, azt a benyomást keltette a közvéleményben, mintha egy látens, már folyamatban lévő bűnbakképzési folyamat részét alkotná. Jobb sorsra érdemes politikusok, akiktől személy szerint távol áll ez a fajta végletes szubjektivizmus, hiába cáfolták sorozatosan a félelmetes üzenetet, az ellentmondás a kampány során végig érezhető volt, s ezért a választók egy része hajlamos volt fenyegetésként átélni a FIDESZ legbékésebbnek szánt gesztusait is.
A jobboldallal szemben, mely vitathatatlanul hozzá akart látni a nemzet bajainak orvoslásához, csak épp az üzeneteivel nem tudta megnyerni az emberek többségének bizalmát, szemben áll a business as usual pártkoalíciója, melyben volt KISZ-titkárok és egykori ellenfeleik erőteljes médiatámogatással, békés egyetértésben építgetik a kapitalizmust. Lehet, hogy kissé pesszimista vagyok, de az MSZP-től, s személy szerint Gyurcsány Ferenctől a katasztrofálisan üres kampánya után csak az eddig követett „elvi politika” folytatását várom: a legszükségesebb lépések megtételét, tekintettel az EU kötelező elvárásaira, koncepciótlanságot, és PR-t, minden mennyiségben.
Talán az újra ellenzékbe szoruló FIDESZ-ben végre lesz annyi elszántság, hogy tudomásul véve a jobboldali egységtörekvés vitathatatlan kudarcát, a következő négy évben végre létrehozza azt a „nemzeti radikalizmustól” érezhető távolságot tartó konzervatív-szabadelvű jobboldalt, mely legközelebb végre a többség számára elfogadható alternatívát kínál a baloldallal szemben.
