Plakátmániás vagyok. Gyűjtöm a plakátokat, választások idején meg különösen. Láttam az utcán egy T. Rexet, de lehet, hogy Oviraptort, nem vagyok otthon a politikai állatokban. Azt hirdeti ez a dínó, hogy rosszabbul élünk, mint hatvanötmillió éve. Persze tréfa, de tanulságos.

Éppen toltam az ikreimet a bölcsibe, a fiam meglátta ezt a plakátot, apa, nínó, szedd le. Le is szedtem. A nínó nála a vészhelyzetet jelzi, meg az örömöt - egyszerre, elvégre a toleranciára tanítom. Beadtam őket a bölcsibe, az még a demokrácia bölcsője, magyarok, zsidók, svábok, cigányok, kínaiak játszanak együtt, maximum a sárga bukósisakon vesznek össze vagy a kacsintós babán. Ballagtam haza, és azon merengtem, hogyan is élhettünk mi hatvanötmillió éve, a mezozoikum végén a Kárpát-medencében. Annak idején vizsgáztam régészetből és ókortörténetből is, röpke ideig geológus is akartam lenni, mégsem értem, hogyan élhettünk jobban.

Milyen élet lehetett annak idején a Bródy Sándor utcában? Nem sok mindenem van, de több mint hatvanötmillió éve, egy száztíz négyzetméteres lakás, cirkó, két gyerek, a kétéves kislányom már be tudja tenni a floppyt a számítógépbe, ki is tudja irtani a szövegeimet, van mosógép, dévédé, lakáshitel, nemsokára jön egy piros Skoda is.

Elképzelem magam hatvanötmillió évvel ezelőtt. Hajnalban arra ébredek, hogy büdös vagyok. Leveszem a medvebőr bundámat, szólok az asszonynak, hogy ki kéne mosni, elveszi tőlem, kiviszi a barlangból az automata mosómedvének, az hypochonder, azonnal fehérít. Elviszem a gyereket az ingyenes bölcsibe, a nyócker fizeti, magyarázom nekik, becsüljétek meg, ingyen van a kaja, nem úgy, mint hatvanötmillió év múlva, amikor már nagyok lesztek meg kisnyugdíjasok.

Ahogy befordulok a volt Makarenko utcából a Bródyba, rájövök, hatvanötmillió éve nem is volt Bródy Sándor utca. Sőt, ő sem. A környéken mindenhol építkeznek, házakat újítanak fel, új házak épülnek, az üres, lepusztult üzlethelyiségek és pincék helyén új üzletek, kávézók éttermek nyílnak, ha nem is dőzsöl, de van élet.

Szeretném megismerni azt az embert, aki hatvanötmillió éve jobban élt. Mondjuk, ha véletlenül mozgássérült volt, rálépett egy rinocérosz a lábára, vagy megrágta egy jegesmedve, akkor harmincévesen nyugdíjba mehetett, nem volt nagy összeg, de azóta csak eltelt hatvannégymillió-kilencszázkilencvenezer-kilencszázhetven év, az alatt csak emelkedett a nyugdíj, akkor meg csak jobban él, nem hiszem, hogy hitelbe vásárol a sarki boltban. A kisfiam szokta mondani, hogy apa buta, és nevet.

Miközben ballagok haza, rám köszönt még néhány rinocérosz. Nyugdíjas, munkanélküli, nagycsaládos, pályakezdő. Már csak ilyen buták egyes politikai píjárosok, hogy butának veszik az állampolgárt: a pozitív kampány, mondjuk, a többnyire be nem tartott és be nem tartható ígéretek helyett a negatív kampányban hisznek.

Pedig már a bölcsiben, a demokrácia bölcsőjében is a pozitív kampány megy, Panni néni mindig azt mondja a gyerekeknek, hogy finom a hami, egyetek. Lehet, hogy nem olyan finom, mint hatvanötmillió éve, de esznek.

Beugrok a sarki kármentőbe, annak idején az MSZmP nyóckeres kirendeltsége volt a házban, most meg szemben van a Fidesz-székház, komoly politikai viták csatatere volt, oda jártam „figuralesre”. Hónapok óta senki nem beszél politikáról. Ez szörnyű. Akkor lesz apolitikus az ország vagy a Szentkirályi utca, amikor azt gondolják az emberek, hogy a fejük fölött döntenek. És ha ezt gondolják, akkor úgy is lesz.

Mutatom a pultos lánynak a plakátot, megkérdezem, te jobban éltél hatvanötmillió éve? Jobban, mondja, akkor még nem is dolgoztam. Na, akkor jött el az a pillanat, amikor azt gondoltam, lehet, hogy igaza van. Hatvanötmillió éve még nem voltak választások, az asszonynak is csak annyit lehetett ígérni, lehet, hogy T. Rex, lehet, hogy Oviraptor.