Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A tudománytörténet egyik legnagyobb blöffjével kezdődött a gyógyszer pályafutása – véli a fogamzásgátló tabletta történetírója, az amerikai Jonathan Eig. A kipróbálás pedig mai szemmel nézve etikátlan kísérletekkel, tájékozatlan nők bevonásával zajlott és mindössze egy gyártási hibának köszönhető, hogy jobb lett a pirula összetétele. Ha egy feminista özvegy nem örököl dollármilliókat, meg sem kezdődik a fejlesztés. Kezdetben nem is vállalták hivatalosan, mire való a gyógyszer, hanem a nőgyógyászok összekacsintottak pácienseikkel, úgy írták föl.
Véletlenek és furcsaságok sorozata kísérte azt a történetet, amelynek egyik döntő fordulópontja 60 éve történt: 1960. augusztus 18-án került piacra a világ első fogamzásgátlóként engedélyezett tablettája, az Enovid, a kanadai Searle gyár terméke.
A kezdeményezés két bátor, akkor már a hetvenes éveiben járó nőnek köszönhető. Margaret Sanger ápolónő a múlt század elején New York szegénynegyedeiben igyekezett segíteni a nőkön. 1914-ben A forradalmár nő címmel havilapot indított arról, aminek a nevét is ő adta: a születésszabályozásról. 1916-ban megnyitotta az első családtervezési klinikát, pár évvel később megalapította a születésszabályozási ligát, amely – más néven – mindmáig létezik. Az ő kampányolásának köszönhető, hogy
az 1930-as évek végére jogilag megszűnt a születésszabályozás (bár nem a fogamzásgátlás) tilalma, és százával jöttek létre az ezzel foglalkozó klinikák.
A másik feminista Katherine McCormick volt. Műegyetemi diplomája ellenére hormonokkal kezdett foglalkozni, mert abban bízott, hogy segít beteg férjén. Nem így történt, a férj elhunyt, de McCormick megismerkedett több hormonkutatóval, köztük a Harvard Egyetem egy biológusával, Gregory Pincus-szal. Akkoriban ő volt az emlősök szaporodásának egyik legjobb szakértője, aki azért kutatta a hormonokat, mert a haszonállatok nagyobb termékenységét szerette volna elősegíteni. A szakmában nem volt osztatlanul népszerű, mert a mesterséges megtermékenyítés akkoriban merésznek számított, ráadásul a tudós imádott szerepelni a sajtóban.
Így eshetett meg, hogy amikor 1951-ben egy vacsorán Sanger megkérdezte Pincust, megvalósítható-e régi álma, a nők fogamzóképességének ki- és visszakapcsolása, a tudós válaszából kiderült, hogy ez csak pénzkérdés. McCormick nem habozott: kétmillió dollárt áldozott erre az örökségéből. A fogamzásgátlás kérdése amúgy is a levegőben volt, bár politikailag egyáltalán nem korrekt módon: az amerikaiak leginkább a gyarmati népek és a kommunista országok túlnépesedésétől tartottak. Az nem volt közbeszéd tárgya, de a nők – akár az USA-ban, akár máshol – már valóban nagyon szerettek volna maguk dönteni arról, hogy teherbe essenek-e. De nemcsak nekik, az érintetteknek, hanem akár Pincusnak és más tudósoknak is tekintettel kellett lenniük arra, hogy
az USA-ban például törvény tiltott rengeteg olyan dolgot, ami obszcénnak, a nemi erkölcsbe ütközőnek minősíttetett, és ezek közé tartozott a fogamzásgátlás is.
Pincus abból az egyszerű tényből indult ki, hogy ha valaki terhes, akkor közben nem eshet újból teherbe. Az embriót egy hormon, a progeszteron védi a konkurenciától. Ha tehát kellő mennyiségű progeszteront juttatnak a női szervezetbe, akkor megakadályozható a terhesség. Állatkísérleteivel Pincus ezt könnyen be is bizonyította. Az emberi kipróbáláshoz megnyerte egy harvardi kollégáját, John Rock nőgyógyászt. Ő termékenységi kezelés címén adott progeszteron-injekciókat a pácienseinek. A megfontolás az volt, hogy a progeszteron elhagyásával könnyebben teherbe fognak esni, és ez többnyire be is vált. Pincus és Rock 1952-ben egy tudományos konferencián jöttek rá, hogy más céllal bár, de ugyanazzal a hormonnal kísérleteznek.
Mindez egybeesett azzal, hogy Mexikóban Carl Djerassi vegyész akkoriban fejlesztette ki az ipari gyártásra alkalmas, mesterséges progeszteront. Korábban állatokból vonták ki a hormont, nagy költséggel és kis mennyiségben. Pincus kezére játszott végül, hogy Puerto Ricóban (amely nem tagállama, hanem társult területe az Egyesült Államoknak) nem volt tilos a fogamzásgátlás, sőt – ma már elfogadhatatlan módon – igyekeztek is fékezni a szegény színes bőrűek szaporodását. Igaz, ez sem értékelhető feketén-fehéren: a szegény sorsú, a gyerekeiket gyakran apa nélkül nevelő nők sorba álltak a kísérleti pirulákért, amikor híre ment, hogy fogamzásgátlót lehet kapni.
A kísérleti alanyok tudták, hogy fogamzásgátlásról van szó, de a kockázatokról és mellékhatásokról nem kaptak tájékoztatást. Mellékhatások pedig jelentkeztek (sőt hárman meg is haltak, tisztázatlan körülmények között), hiszen Pincus és Rock biztosra akart menni, és elég nagy adag progeszteron került a tablettákba.
Ezek után következett a blöff. Pincus attól tartott – nem alaptalanul – hogy ha kiderül, mivel foglalkoznak, a katolikus egyház és a washingtoni kormány nyomására meghiúsul a további munka. Előre menekült tehát: bár rövid ideig és kevés emberen próbálták ki a pirulát, 1955-ben egy tudományos konferencián bejelentette, hogy feltalálták a fogamzásgátlót. A sajtó felkapta a hírt, nők ezrei jelentkeztek Pincusnál és Rocknál, hogy azonnal szükségük van a tablettára. Az igényt látva a Searle elhatározta a gyártást, már csak az engedély hiányzott.
Pincusnak volt egy másik trükkje is: az engedélyt nem fogamzásgátlóra, hanem menstruációs zavarok kezelésére kérték, így 1957-ben könnyebben megkapták, bármennyire átlátszó volt is ez. Menstruációs zavarokra hivatkozva bármelyik nő orvoshoz fordulhatott, és megkaphatta az Enovidot, amelynek a csomagolásán ott állt a figyelmeztetés: a szer valószínűleg megakadályozza a terhességet. Ekkor már csak pár évet kellett várni: 1960-ban meglett az engedély a fogamzásgátló használatra is, és e minőségében 1960. augusztus 18-án került piacra a szer. Éveken belül – más-más néven – a készítmény megjelent a világ egyéb részein is, bár sok helyen eleinte csak házas, többgyermekes asszonyoknak írhatták fel.
A tabletta azóta lényegében nem változott. A progeszteron adagja fokozatosan csökkent, ezzel együtt a mellékhatások is – bár teljesen mindmáig nem maradnak el: a kellemetlen tünetek kockázatára vagy akár a trombózis veszélyére továbbra is ügyelni kell. A másik összetevő, az ösztrogén az után került a tablettába, hogy a Searle gyárából hibás tétel került ki: Pincus arra figyelt fel, hogy a nők egy része kevesebb mellékhatásra panaszkodik, így derült fény a véletlen szennyeződés kedvező hatására.
Az Enovid nélkül alighanem a 68-as mozgalmak is másképp alakultak volna. Bár a legtöbben ma már úgy emlékeznek, hogy a hippik, a virággyerekek, Woodstock, a melltartóégetések, a kommunák világa hozta el a szexuális szabadságot – konzervatív olvasatban szabadosságot –, a gondtalanságban nagy szerepe volt az antibébi-pirula gyors elterjedésének is.
Az Infecundin Horthy és Kádár idején
Kis híja volt, hogy a világ első fogamzásgátló tablettája Budapesten készüljön el. Állatkísérletek alapján Ludwig Haberlandt osztrák biológus 1919-ben ismerte fel, hogy a progeszteron megakadályozza az újabb terhességet. Az 1920-as években erős etikai támadások érték, ráadásul nem tudott megállapodni a német gyógyszergyárakkal, így Budapestre költözött. Richter Gedeon gyógyszergyárában kísérletezte ki készítményét, az Infecundint (Richter is komoly hormonkutató volt). A gyártás azonban technikailag akkor megvalósíthatatlannak bizonyult. Haberlandt 1932-ben öngyilkos lett, a hormonális fogamzásgátlás pár évtizedig feledésbe merült.
Ez az előzménye annak, hogy amikor – az abortuszok rendkívül magas számától megriadva – a Kádár-rendszerben 1967-ben engedélyezték a tablettát, akkor az Infecundin nevet kapta, és a gyártással a Richtert, azaz a Kőbányai Gyógyszerárugyárat bízták meg. Az Infecundin – és utódja, a Bisecurin – nem csökkentette egyhamar az abortuszok számát, a születések (átmeneti) fellendülését csak az 1973-as népesedéspolitikai program hozta meg.
Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának Facebook-oldalát.
