Csak kapkodjuk a fejünket. Még a témában jártas szakemberek sem tudják, miképpen írjuk le és értelmezzük a technológia egyre szélesebb horizontra kiterülő jelenségét, új, de legalábbis újszerű megnyilvánulásait, életvilágunkat sűrűn átszövő mechanizmusait. A legutóbbi időkig a technológia kifejezést a környezetünkben található jószágok (legyen az termék vagy szolgáltatás) valamilyen műszaki attribútumára használtuk. A köznyelv már ma is érzékelteti a technika és a technológia közötti eltérő jelentéstartalmakat, ahol az utóbbi egy emeltebb szintet jelent, sőt utal egy ma még nehezen definiálható ökoszisztémára is.

Van, aki az Ipar 4.0 definícióban gondolkodik, van, aki a harmadik vagy éppen a negyedik technológiai forradalomként aposztrofálja a korszakot, míg mások a gépi tanulásban és főleg a mesterséges intelligenciában látják a fényes jövőt. A gazdaság szereplői világszerte digitális üzleti modelleket építenek saját vállalatukban (és köré), árgus szemekkel vizsgálják a platformgazdaság eddig megvalósult eredményeit és felkészülnek a következő három-öt évre. Az individuum pedig szép lassan átkerül egy olyan világba, ahol a vásárlás és fogyasztás egyre nagyobb szelete épül a digitális fejlesztésekre. Az Uniqa éppen a napokban jelentette be, hogy új alapokra helyezi üzleti modelljét és megreformálja a biztosítói iparágat.

Egy kínai étteremben robot szolgálja fel a megrendelt ételt – és ez bizony a győri Intersparban van.

Vannak jövőkutatási előrejelzések, futurisztikus szcenáriók, amelyek szintén a technológiára alapoznak. Aubrey De Grey, a jövőkutatók egyik legkiemelkedőbb figurája évtizedek óta a várható élettartam mesterséges – és igen jelentős – meghosszabbításának elvi és gyakorlati megvalósításán dolgozik. Az ő eszköze is a technológia, legyen az biotechnológiai, nanotechnológiai vagy az élettudományok más területéről származó diszciplina.

Még kevésbé értelmezhető és elfogadható a közember számára a kiborg, mint velünk élő gépember. Néhány hete egy ausztriai konferencián szerencsém volt személyesen is megtapasztalni egy magát tudatosan "kiborgizáló" kortársunk előadását, megjelenését, ember- vagy éppen robotszerűségét. Tisztában vagyok vele, hogy hazai környezetben még sokáig nem fog szembe jönni olyan kiborg, mint Moon Ribas, a spanyol származású hölgy, aki a világ kiborg-mozgalmának evangelistája és aki számos dolgot beleépített testébe. Az ilyesmit a legtöbben távoli dolgoknak érzik, amelyek vagy sohasem fognak beszivárogni hozzánk, vagy csak olyannyira a távoli jövőben, hogy majd csak esetleg gyerekeink életére lesznek hatással, de a mienkre semmiképpen sem.

Ők persze nem tudják, hogy a technológia legújabb vívmányai már ma is körbevesznek minket, elég, ha csak a fogimplantátumok előállításánál használt 3D-s nyomtatók hazai használatára gondolunk. Még nyilvánvalóbb lenne, de mégsem ismert a robotizáció gyártási vertikumban betöltött szerepe – már ma is. Miután ez (lesz) az emberek életét talán leggyorsabban és látványosan felforgató jelenség, a következőkben az ezzel kapcsolatos közvélekedés néhány érdekes tanulságát mutatom be. (A Budapesti Gazdasági Egyetem Kibergazdasági Kiválósági Központja éppen ezekre a dilemmákra kereste a választ, amikor 2018 márciusában ezerfős reprezentatív felmérést végzett GfK támogatásával.)

Bár a munkahelyek robotizációja gazdasági megfontolásokból történik meg, hatása a legmélyebb társadalmi következményekkel járhat. Ahol helye van utópiának és disztópiának egyaránt.

*

Bár az ismeretlentől általában tartunk és bizonytalanná válunk, ha addig nem ismert tárgyakkal, fogalmakkal szembesülünk, a robotokhoz mégis van egy sajátos viszonyunk. Azt nem állíthatjuk, hogy már 1921-ben - amikor Karel Čapek megalkotta a szót – beágyazódott a közbeszédbe, de a hatvanas-hetvenes évek televíziós világa és sci-fi irodalma mindenképpen hozzájárult a robotokkal kapcsolatos ismeretterjesztésben. Ekkor még kevésbé a jelenség technikai-technológiai vonatkozása került az átlagember figyelmének középpontjába. Kevesen foglalkoztak robotizációval, különösen nem ennek gazdaságra és a társadalomra gyakorolt hatásával.

A második világháborút követő prosperitás – és az ezzel összefüggő ipari tömeggyártás – kellő egyensúlyt teremtett a munkaerőpiacon, ez volt a szociológiából ismert bérmunkás-társadalom korszaka. Az automatizálás nyomott hagyott az egyre nagyobb hatékonyságra törő japán és nyugat-európai, továbbá amerikai vállalatvezetők gondolkodásán, de az akkori elképzelések messze nem a ma divatos Ipar 4.0 komplex ökoszisztémáján alapultak. De a robot mint a modernitás ikonikus megtestesítője, lassan mégis bekerült a szakemberek és az egyszerű halandók szótárába is.

MTI / Krizsán Csaba

Ma a helyzet markánsan eltér az előző évtizedek lassú és az ipari szakértők által uralt időszakától. A kapitalista termelési értéklánc globális szereplői – legyenek bárhol is az erőforrások – ma szinte kötelezően emelik be a kánonba (és a termelésbe) a robotokat. A fogyasztó közvetlen környezetében, a lakásban ún. robotgépekkel vette körül magát. Az állampolgár munkahelyén pedig néha láthatatlanul, néha látványosabban, de masszívan szétterjed a robot, mint termelőeszköz. A robot az individuum privát szférájában egyelőre kis hasznos kütyüként van elkönyvelve. Segít elintézni ezt-azt, megkönnyíti a házimunkát. A robotok munkahelyen való térhódítása azonban új és problémáktól sem mentes horizontot nyit..

Az emberek általában nem beszélgetnek távoli, számukra elérhetetlen és – érzésük szerint – őket közvetlenül nem érintő dolgokról.

Egy robothoz, hacsak nincs közvetlen tapasztalatunk, hűvös távolságtartással viszonyulunk.

Mint érdekesség jelenik meg előttünk a robot, intenzív érdeklődés a társadalom részéről nem kitapintható. Azok, akik behatóbban foglalkoznak a kérdéssel, felsőfokú végzettséggel bírnak és férfiak. Csak megközelítőleg egynegyednyi honfitársunk tartozik az előző csoportba (akik érdeklődnek), de bizonyosak vagyunk benne, hogy amikor tíz év múlva sor kerül a mérés megismétlésére, merőben más adatot fogunk regisztrálni. Egyelőre talán az sem nagy baj, hogy minden nyolcadik állampolgár állítja magáról, hogy sokat tud a robotokról, a nagy változásnak nem feltétlenül az ismeretszintben kell bekövetkeznie. Az sem meglepő, hogy a robotok iránt érdeklődők messze átlagon felül érdeklődnek általában a tudományok és a technológia iránt is.

A mai, technicizált környezetben, ahol már-már elvárás az újdonságok ismerete és használata, könnyen rávágják az emberek, hogy már találkoztak egy új termékkel, koncepcióval, vagy márkával.

Érzésünk szerint ez történhetett, amikor a megkérdezettek közel egyharmada szerint már találkozott igazi robotokkal. Leginkább a kiállításokat és a közlekedést, továbbá a munkahelyet jelölték meg, mint lehetséges helyszínt. Vélhetően a a robotokkal kapcsolatos kánon zaja telepszik rá a véleményekre, számunkra kérdéses, hogy valóban ennyien szereztek már közvetlen tapasztalatot robotokkal.

A jövővel kapcsolatban, a várokozásokat és az esetleg mentális korlátokat feltérképezendő számunkra lényeges volt az is, hogy milyen időtávon látják honfitársaink a robotok elterjedését. Az eredmények egyrészt meglepő józanságról tanúskodnak; a játékok vagy az ipari felhasználás terén számottevően nyilatkoznak úgy, miszerint már most is elterjedtek a robotok. Nem a ténybeli megegyezés érdekes a kutatók számára, hanem majd ezeknek a válaszoknak a változása, a trendszerűség.

A legtöbb esetben legkésőbb tíz éven belül meg fog történni a robotok tömeges elterjedése,

de meglepő a humán területeken tapasztalt óvatosság, avagy éppen elutasítás. A szakirodalom külön foglalkozik a kérdéssel, kiemelve, hogy az idős emberek és a gondozásukért felelős személyek egyaránt más embereket látn(án)ak szívesen beteg- vagy egészségügyi gondozásban, és nem robotokat. Véleményem szerint itt a haladás gyorsabb lehet, és felülírhatja a jelenlegi averziókat.

A piac szereplőinek talán jó hír, hogy az embereknek majdnem a fele vásárolna háztartási feladatok végzésére alkalmas robotot, porszívót, fűnyírót. Sokan ismerik ma már ezeket a gépeket, azonban a jelenlegi áruk erős korlátokat támaszt megvásárlásukkal szemben. A jelenlegi ellenállás legyőzését jelzi, hogy majdnem harmada az embereknek mégiscsak vásárolna olyan robotot, amely képes bizonyos betegségek gyógyítására, vagy akár gyógymódok javasolására. Éppen egyötöde a megkérdezetteknek önvezető autók vásárlására adná a fejét, ami mindenképpen egy nagyon magas érték, hiszen csak híradásokból ismerjük e sokat ígérő technológiát.

Némi pesszimizmus fedezhető fel az emberi munka versus robotok által végzett munkák kérdésében. A megkérdezettek négytizede vélekedik úgy, hogy a robotok nem tudják helyettesíteni az emberi munkát, illetve csak egy kis részét fogják átvenni az emberi munkáknak. Ugyanakkor üzenetértékű az, hogy több mint a fele a polgároknak úgy gondolja, a jövőben a robotok fognak dolgozni az emberek helyett (9%), vagy a robotok átveszik majd az emberi munkák jelentős részét (45%). Azok szerint, akik belátják, hogy a robotoknak van helye a munkaerőpiacon, ez utóbbiak a veszélyes vagy egészségtelen munkákat vagy az egyhangú, monoton munkaköröket, illetve a nehéz, fizikailag megterhelő munkákat fogják eluralni.

*

A következő évtizedek munkaerőpiaci kihívásaira való felkészülés számos jogi és felelősségi kérdést is felvet. A szabályozás és az edukáció olyan kérdések, amelyeket már ma el kell kezdeni megfelelő keretek közé helyezni, mert itt a következő gazdasági korszak termelési módjának mikéntjéről van szó. A vélekedés, miszerint a fizikai munkát végzők illetve az alacsony iskolázottságú emberek egzisztenciája van a legnagyobb veszélyben – vélhetően érvényes megállapítás. Ugyanakkor felhívom a figyelmet azokra a sokszor fatalista előrejelzésekre, amelyek a jelenlegi munkakörök felének, vagy akár 70%-ának jelentős átalakulását prognosztizálják.

A vélemények erősen szóródnak az egyes tanácsadó és prognózisokkal foglalkozó intézetek között. A PWC hozzáállása inkább pozitív a végeredményt illetően, azaz véleményük szerint akár több munkahely jöhet létre, mint amennyi megszűnik. A McKinsey egy Magyarországra is kiterjedő elemzése azt jósolja, hogy a következő években nálunk akár a munkakörök fele fog átalakulni. Az Oxford Institute – az előzőekkel merő ellentétben – ugyanakkor a negatív hatásokat emeli ki elemzésében, amel szerint például az AI az amerikai és brit munkaerőpiac kárára fog válni.

Bármelyik szcenárióban is hiszünk, az bizonyos, hogy

nem csak az alacsony státuszú munkakörökben lesz változás, hanem a magasan képzett és magas presztizsű állások betöltői is megújulásra fognak kényszerülni.

Példának okáért a mesterséges intelligencia terjedése miatt. Egy a témával behatóbban foglalkozó kutató, Pintér Róbert arra hívja fel a figyelmet, hogy az AI három szintje (szűk, általános és szuperintelligens mesterséges intelligencia) bár egyre magasabb szintet kínál az emberek számára, de miután a múltbeli tapasztalatokra nem tudunk építeni, így a munkaerőpiaci hatásokat sem vagyunk képesek modellezni. Ugyanakkor véleményem szerint nem túl bátor kijelentés azt állítani, hogy értelmet kap a valódi élethosszig tartó tanulás, és szinte minden munkakörben folyamatos megújulásra lesz szükség a képességek terén. A tudástőke új típusa és az ehhez való hozzáférés lehetőségei nem csak szimplán a munkaköri szerepeket írhatják át, hanem új egyenlőtlenségeket is behoz a munkaerőpiacra (általában a társadalom szerkezetébe is persze).

MTI / Krizsán Csaba

Ha a munkavállalók tömegei rutinszerű feladatok végzésére kényszerülnek a robotok miatt, az a mobilitási esélyeket szűkíti. És ha arra gondolok, hogy az ember-gép kapcsolatában – ahol jelenleg az Ipar 4.0 képviselői négy hierarchikus szakaszt különböztetnek meg – a legmagasabb grádicson álló partneri együttműködés milyen tudáskészletet, képességeket kíván meg a legképzettebbektől, akkor ez vélhetően új típusú feszültségeket indukálhat a vállalatoknál. Miután a legalacsonyabb munkakört betöltők most már (nem 2020-ban, de 2030-ban igen) valóban pótolhatók lesznek gépekkel, technológiával, mindez önkéntelenül olyan társadalmi problémákhoz vezethet, amelyet kezelni kell. Nem csak akkor, hanem már most kialakítva a kereteket.

Az is természetes, hogy a munkavállalók már most elvárásokat fogalmaznak meg a jövőbeni aggodalmak csillapítására. De ez egyben lehetőség és felelősség is az érintettek számára. Beleértve a vállalatokat és az államot is. A robotok miatt állásukat vesztettek átképzése a leggyakoribb válasz a negatív hatások kiküszöbölésére. S az sem meglepő, hogy az emberek bizonyos munkakörökből kitiltanák a robotokat. Már ma négytizednyi megkérdezett beillesztené az oktatásba a robotokkal kapcsolatos ismeretek oktatását, s meglepő módon ugyanekkora arány alapjövedelmet vezetne be a robotok miatt munkanélkülivé válók számára.

Ma még nem gyakorta találkozunk a robotokkal kapcsolatos felelősség szabályozásáról vagy csak szimplán robotok okozta károkozáskor felmerült kérdésekkel. Legtöbben – mintegy harmada a megkérdezetteknek – azon az állásponton van, hogy a robot gyártóját, forgalmazóját kell felelőssé tenni, ha baleset vagy kár következik be; egynegyednyi tömeg a robotot alkalmazó embert vagy céget büntetné; s ugyanekkora az aránya azoknak, akik a robotot engedélyező hatóságot tennék felelőssé. Számtalan megválaszolatlan kérdés övezi a robotok munkaerő-piaci lehetséges hatásait, de a felelősségi körök s a szabályozói funkciók tisztázását már ma el kell kezdeni. A legfontosabb talán most az, hogy már rövid távon bekerüljenek a középiskolák, de főleg a főiskolák/egyetemek tananyagaiba a robotizációval kapcsolatos ismeretek.

A robotok ma már nemcsak humoros filmek szereplői, amelyet a televíziós műsorokban megmosolygunk, hanem életünk részei, s a jövőben ez még inkább így lesz. Rajtunk múlik, hogy mindezek hátrányait szenvedjük el vagy előnyeit élvezzük.

A szerző közgazdász, a GfK Hungária Piackutató Intézet ügyvezető igazgatója.