A CIA-előd OSS több Európából emigrált pszichiátert és pszichológust is alkalmazott az 1940-es években, hogy az amerikai döntéshozók megértsék a németek és vezetőik lelki motívumait. A tanácsadóknak néha igen különös feladatokat kellett megoldaniuk. Egyszer például ahhoz kellett tippeket adniuk, hogyan lehetne lehetőleg minél kisebb emberveszteséggel meggyilkolni Hitlert. Berlin és Berchtesgaden szorosan, nagy katonai erővel őrzött célpont volt, frontális kommandós támadásra tehát gondolni sem lehetett. Mire a derék freudista lélekbúvárok azt tanácsolták, hogy mivel Hitler análisan erősen fixált, de elfojtja, meg kellene szórni a berchtesgadeni sasfészek környéki erdőket hatalmas pucér ülepű nőket mutató pornóképekkel, akik – tekintetbe véve a vezér állítólagos koprofil hajlamát – lehetőleg éppen ürítkezzenek. Az asszonyok legyenek feltűnően nordikus, teuton jellegűek, hogy az erdőben sétálgató Hitlerre, meglátva a ledér Brünhildákat, egyszerre hasson a nemzeti szégyen meg a szexuális düh, és sikeresen megüsse őt a guta. A fura merénylethez állítólag már el is kezdték a pornóképek sokszorosítását, de aztán az akciót mégis lefújták. Így történt – legalábbis a történész anekdota szerint.

Az viszont megbízhatóan dokumentálva van, hogy két a háború alatt az OSS-nek készült pszichiátriai elemzés szerint a skizofrén Hitler kudarc esetén nagy valószínűséggel öngyilkosságot fog elkövetni. És lőn.

Két magyar folyóirat is foglalkozott nemrég a vezér feltáratlan és minden bizonnyal megnyugtatóan már feltárhatatlan személyiségével. A BUKSZ-ban Kiss Zsuzsanna ír a náci vezetők (köztük leginkább Hitler) személyiségjegyeinek, illetve a nemzetiszocializmus és az antiszemitizmus németek közti „példátlan sikerességének” kapcsolatáról. A Mozgó Világban pedig Erős Ferenc a Führer rossz szellemével, programként végrehajtott elembertelenedésével foglalkozik, míg a Csepeli György–Vági Zoltán szerzőpáros és Heller Ágnes a „végrehajtó”, Adolf Eichmann személyiségét boncolgatja.

A Hitler-fenomén már régóta izgatja a tudósokat, és eleinte elsősorban arra koncentráltak, vajon diagnosztizálható-e nála az elmebetegség valamelyik formája. Kiss Zsuzsanna kitűnő írásából kiderül, hogy a kortársak sötétben tapogatóztak, de voltaképpen az ex post diagnózisok is leginkább spekulációk, mert a náci vezérről nem maradt semmilyen pszichiátriai feljegyzés, és az sem bizonyítható, hogy valaha részesült volna ilyen kezelésben. Érdekesség, hogy a Führer vezérkari ellenzéke rá akarta venni Jungot, nyilvánítsa őrültté Hitlert, ami reményük szerint elfordíthatta volna tőle a közvéleményt, de ezt se a híres svájci pszichológus, se az amerikaiak nem tartották célravezetőnek.

A legtöbb utólagos pszichológiai konstrukció nemcsak másodlagos forrásokra épít, de egy-egy (olykor bizonyíthatatlan) mozzanatot, epizódot abszolutizál. Erre példa a „pasewalki vízió” túlértékelése. Hitler az első világháború vége felé mustárgáz miatt egy időre elveszítette látását, kórházba került, ahol Edmund Foster, a neves pszichiáter kezelte őt hipnózissal. Egyesek ezt a mozzanatot Hitler nagy fordulataként értékelik, ami kifejlesztette kórós küldetéstudatát, sőt, vannak, akik egyenesen azt állítják, Foster mintegy akkor programozta át az akkori őrvezető agyát. Erős Ferenc szkeptikus az efféle spekulációkkal szemben – Miklos Bokor és Paul Wiener tavaly megjelent könyvével egyetértve – úgy véli, a Mein Kampfban önmítosszá stilizált „megvilágosodás” nem volt elégséges ahhoz, hogy Hitler politikussá váljék, tömegmozgalmat gründoljon és megragadja a hatalmat.

Kiss Zsuzsanna rámutat, Hitler elmebetegségének esetleges bizonyítása csak látszólag oldja meg a „rejtélyt”, hiszen az alapkérdés mégiscsak az, hogy a tömegek miért követték „őrült” vagy „iszonyúan normális” vezetőjüket. Hitler fanatizmusa miért fanatizálta a németeket, valamint a vezér destruktivitása, agresszivitása hogyan vált közösségi normává. „A kérdés tehát nem az, őrült volt-e, vagy sem, hanem hogy az európai – vagy a német – kultúra mely elemei tették lehetővé a genocídiumot, a másik ember leminősítését, létjogosultságától való megfosztását. Ha Hitlert leválasztjuk erről a kultúráról, akkor a kérdés már nem is kérdés” – véli Kiss.

És valóban, Hitler és bűntársai kóros őrültnek minősítése vagy végletes dehumanizálása voltaképpen leveszi a terhet a kortársakról és az utókorról, lehetőséget ad hamis megkönnyebbülésre. Érdekes módon a történészek hajlanak arra, hogy Hitler nem volt dühöngő őrült, inkább korának és a német társadalomnak a terméke, aki éppen azzal tudott „démonian” hatni, hogy jellemvonásaiban és ideáljaiban rettentően hasonlított az „átlagnémetre”. Az sokkal fontosabb, többet megmagyaráz tehát, hogy Hitler szituációs jelenség volt, nem pedig maga sátánfattya vagy egy „zseniális pszichopata”. Amitől, persze, lehetett ez is, az is.

(BUKSZ, 2011/tavasz; Mozgó Világ, 2011/6)

zádori