Hősök kultusza az 1880-as évektől a második világháborúig – e címmel tartottak konferenciát Budapesten azok a kutatók, akik több országból érkeztek, és a legkülönbözőbb hősöket vizsgálták Közép-Kelet-Európában. A megjelenített különbségek ellenére szinte mindegyik elemzett országról – az Osztrák-Magyar Monarchiáról, Csehszlovákiáról, Szlovákiáról, Magyarországról és Lengyelországról – elmondható, hogy történelmükben túlzottan sok a hamis, előítéleteken vagy tárgyi tévedéseken, elhallgatásokon és eltorzításokon alapuló hőskultusz. A szimbolikus politizálás ezen eszköze túlzottan nagy hatást gyakorolt a térség államaira, illetve inkább az államokat irányító politikusokra, és az államok lakóira.

A lengyel példa

A 19. századi romantikus irodalmi és történelmi felfogások egyszerűen azért formálták a maguk szája íze szerint a valóságot, mert ideológiai, nemzetépítő célokra akarták felhasználni a hősnek kiszemelteket: írókat, költőket, politikusokat, hadvezéreket. Erről szólt a varsói egyetem kulturális intézetéből érkezett Adela Kobelska előadása. A lengyel irodalomtörténetben ugyanis addig játszottak nemzeti hősként is kulcsszerepet a nagy író- és költő-triumvirátus tagjai – Mickiewicz, Slowacki és Krasinski –, amíg a lengyel területeket három részre szakítva Poroszország, Oroszország és Ausztria tartotta egymás között felosztva.

Amikor az első világháború után újra létrejött az önálló Lengyelország - tehát 1920 után - a „három bárd” megítélése objektívebbé és szakmaibbá vált. Az irodalomtörténet eszközeivel jobban elemezhető lett tevékenységük, így például a tudósok elkezdhették vizsgálni a három nagy költő esetleges egymás közti konfliktusait, s nemcsak idealizált ikonokként állították őket a nagyközönség elé.

A 20. században pedig a nyílt és bújtatott állami propaganda ártott sokat a történelmi valóságnak, hiszen hőseink – politikusok, merénylők, tábornokok - és heroizált, illetve deheroizált társadalmi csoportjaink – például a nők, a zsidók, a nyilasok vagy a kommunisták – nem egészen festettek úgy, ahogyan lerajzolták őket a két világháború között. (Tegyük hozzá: azután sem volt egészen pontos a kép róluk.) Minderről persze eszünkbe juthat Jan és Aleida Assmann tézise, hogy minden társadalom maga teremti meg a múltját, azáltal, hogy kapcsolatba lép vele. Vagyis egyszerűen azt is mondhatnánk: az emberi múlt mindig az adott kor társadalmában, kollektív emlékezetében keletkező szubjektív jelenség.

Adam Mickiewicz

Wikipedia

Zrínyi Ilonáról nem derült ki, hogy horvát családba született

Az, hogy mennyire szubjektív az emlékezés, a múlt kreálása, jól illusztrálható magyar példákkal is. Jablonczay Tímea, a Zsigmond Király Főiskola munkatársa a Zrínyi Ilonáról alkotott kép torzulását mutatta be a nacionalizmus egyik legerőteljesebb hazai korszakában, a két világháború közötti, illetve a második világháború alatti periódusban. Nagyban hozzájárult az is a hamis propaganda sikeréhez, hogy – mint az az előadásból is kiderült – történelmi monográfia Zrínyi Ilona életéről R. Várkonyi Ágnes 2009-es munkája előtt mindössze egyetlen egy – Horváth Mihály 1869-es műve – jelent meg Magyarországon.

Az 1919/20 és 1944/45 közötti, a keresztény-nemzeti kurzus által irányított, konzervatív jobboldali Magyarországon a nők szerepét elsősorban családanyaként hangsúlyozta. Hőseink pedig természetszerűleg magyarok voltak – még akkor is, ha legalább egy másik nemzetiséghez is kötődtek. E két igénynek igyekezett megfelelni az 1943-ban Zrínyi Ilonáról regényt író Szentmihályiné Szabó Mária is. Ahogy a kor más szerzői, ő sem tesz említést például a hősnő horvát származásáról. Pedig I. Rákóczi Ferenc és Thököly Imre felesége a költő és hadvezér Zrínyi Miklós unokahúga, Zrínyi Péter és Frangepán Katalin lánya volt. Mindannyian a horvát és magyar nemességnek egyaránt tagjai, akik akár a maguk teljesítményével, akár a családjuk révén a magyar történelemkönyvekbe is bekerültek.

Madarász Viktor: Zrínyi Ilona Munkács várában

Wikipedia

A két világháború között Zrínyi Ilonát tehát nem ábrázolták a valósághoz hűen. A konzervatív rendszer ideológiája szükségessé tette, hogy inkább anyaként, családanyaként, és csak végső esetben – Munkács várának egyedül maradt védőjeként – harcos amazonként mutassák be, ez persze már 1943-ban történt (csak megemlítjük: a Don-kanyar tragédiája után). De semmiképpen sem lehetett szó a férjével közösen döntéseket hozó, a politikába beleszóló, egyenrangú nőről.

Dolgozó konzervatív nők dilemmái

A két világháború közötti „dolgozó konzervatív nők” dilemmáját Sipos Balázs, az ELTE-n dolgozó történész elemezte. Ő három írónő konzervatív nézeteit vetette össze regényeikkel, sorsukkal. Tormay Cécile keményen antiszemita, gyűlölködő, a Horthy-rendszer kezdeti szakaszának megfelelő ideológiai töltésű művet írt. A Bujdosó könyv hőse – részben ő maga – egy bátornak és hazájáért kockázatokat vállalónak beállított nő, aki a regény szerint erősebb, mint sok, a tömeg hatása alá kerülő gyenge férfi.

Ugyanakkor Tormay nem kapott a közélet első vonalában szerepet: bár ő alapította a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevű szervezetet a Horthy-rendszer kezdetén, legfontosabb pozíciója a Nyugat ellenében indított, Napkelet című irodalmi-közéleti folyóirat szerkesztői munkája lett. Önéletrajzi ihletésű műve egyértelműen antiliberális, antifeminista, a nők szerepét az otthon megteremtésében látja, semmiképpen a munkavállalásban vagy a politikában.

Szederkényi Anna és Bozzay Margit művei viszont más, árnyaltabb képet mutatnak a Horthy-rendszer nőiről – magyarázta Sipos Balázs. E művek modernebbek, persze Bozzaynál is vannak antiszemita vonások, és ezért – illetve egy-két antikommunista utalás miatt – regénye, A lecke vége 1945 után tiltólistára került. Ám ebben a könyvben a nők dilemmája más megoldást nyer: a főhősnő elválik részeges férjétől, dolgozni megy, és egyedül neveli fel gyerekeit.

Egyre több nő kezdett dolgozni

Konzervatív, keresztény-nemzeti nézeteket vallott Szederkényi Anna is. Felszabadultak című alkotásában ő is a munka-politika-család hármasságát vizsgálja egy nő pályafutása során. Szederkényi főhőse azonban elbukik, mert e három szerepet – a dolgozó nő, a családanya és a politikailag aktív személy – egyszerre nem tudja harmonikusan betölteni.

Pedig a valóság az volt, hogy a nők egyre inkább kénytelenek voltak összeegyeztetni e szerepeket. Az első világháború már a Horthy-korszak elején megmutatta, hogy a nők könnyen beállnak a fronton harcoló férfiak helyére, a gyárakban, az irodákban, sőt az egyetemeken is. Az egyetemekről viszonylag könnyen kiszorították 1919-20-ban a nőket. A zsidóellenes numerus clausus törvényben az egyetemek hatáskörébe adták e kérdés eldöntését, azok férfi vezetői pedig – a kor hangulatának megfelelően – korlátozták a nők tanszabadságát. A pesti orvosi karon például a „numerus nullus” mellett döntöttek – mondta Sipos a hvg.hu-nak. A gazdasági válság azonban már a harmincas években úgy hozta, hogy az egykeresős családmodell megbukott, mert a korábbi polgári életmódot egyetlen családtag keresetéből nem lehetett fenntartani – folytatta Sipos. Így jelentősen megugrott a dolgozó nők körében a házasok aránya: 1910-ben Budapesten ez még csupán 12 százalékos volt, 1935-ben viszont már 22 százalékos.

Ebből a szempontból volt igen érdekes Pető Andreának, a konferencia társszervezőjének elemzése is, amely a szakmai pályafutásukkal elégedetlen nők politikai motivációit vizsgálta. A CEU tanára azt elemezte, hogy miért vált attraktívvá a nők szemében a harmincas-negyvenes években a magyarországi nyilaskeresztes párt. Jóllehet a szervezet nem volt felkészülve rá, de a párt tagjainak bizonyos kerületi-területi szervezetekben 10-30 százaléka is nő volt. Összesen körülbelül 15 ezer nő lépett be a nyilas pártba, s a nyilas nők átlag feletti politikai aktivitása – 10 százalékos tagsági arányuk – azzal magyarázható Pető szerint, hogy a szakmájukban érvényesülni nem tudó nők a nyilas pártban találták meg azt az ideológiát, amely a felemelkedésüket szolgálhatta. Így például a kereszténység felvétele előtti, magyar kitalált hagyományra épülő „uraikkal együtt” egymás oldalán küzdő társak, házastársak ideálja ragadhatta meg őket a nyilas propagandában.

Ám a nyilas párt nem volt felkészülve a nők áradatára: a pártvezetés nem tekintette őket fontosnak a szervezeten belül, s inkább a szociális munka felé terelgette volna őket. Bár volt egy nőtagozata Szálasiéknak, és a nők miatt ápolták elsősorban Szent Erzsébet kultuszát is – ez történetesen egybeesett azzal, hogy Szálasi édesanyját is Erzsébetnek hívták – pozíciókat nem nagyon osztogattak a nőknek. Éppen ezért, ha ki akarták élni a modernizáció okozta frusztrációt ezek a nyilas nők, akkor másfelé kellett orientálódniuk. Pető Andrea szerint ezt a pótlékot a nyilas mozgalmon belül az erőszakban, pontosabban az erőszak kiszolgálásában találták meg. Erről ír most könyvet éppen a CEU kutatója, amelynek részleteibe beavatta a hvg.hu munkatársát is.

Mint megtudtuk, a nyilas háborús bűnösök között 10 százalék körüli a nők aránya, a korabeli népbírósági dokumentumok szerint – tehát az 1945 utáni években. Ez megintcsak viszonylagosan magas arány, a nők átlagos politikai szerepvállalásához hasonlítva kiemelkedő az adott korban. A nyilas nők között nagyon sok volt a házmester vagy viceházmester, és ők elsősorban besúgással segítették például a zsidóüldözéseket. A háború után elítélt nők felét korábbi feljelentéseik miatt marasztalták el, ennek megfelelően – minthogy bűncselekményeik inkább bűnsegédletnek minősültek – összesen hét „nyilas nőt” végeztek ki a második világháború után.

Férfiak infantilitása: irodalmi párbajok

Wikipedia

A konferencia másik szervezője, Balázs Eszter néhány híres magyar irodalmi párbajt dolgozott fel a 20. század elejéről. Nem szellemi, hanem valóságos párbajokról van szó, amelyben időnként meg is sérültek a résztvevők. (Ilyen volt például a Hatvany Lajos és Osvát Ernő, a Nyugat két befolyásos háttérembere közötti küzdelem, amelynek kimenetelét nem ismerjük máig, tehát nem tudjuk, ki győzött). Balázs előadásának lényege az volt, hogy a polgárosodás előrehaladtával, de a nem teljes értékű modernizáció során a felemelkedő zsidóság igyekezett átvenni olyan szokásokat, amelyek korábban csak a nemességre volt jellemző. (A párbaj-őrület más országokban is terjedt: 1870 után Franciaországban a németektől elszenvedett vereséget követően söpört végig ez az erőszakhullám, Németországban és Ausztriában viszont kicsit később indult, de tovább tartott a „duellomania”.)

A párbajképesség társadalmi értelemben vett kiszélesedése sajátos, paradox jelenségeket hozott magával több országban, így Magyarországon is. A Nyugat írói közül többen is vívtak párbajokat. A paradoxon az volt, hogy miközben a Nyugat – „nyugatos” – törekvése az volt, hogy az irodalom ügyeibe ne szóljanak bele más, külső erők, maguk az irodalmárok művészeti vitáikat párbajokkal – művészeten kívüli eszközökkel - igyekeztek rendezni. Így került sor például Hatvany Lajos és Osvát Ernő párbajára is 1911-ben. A Nyugat fő finanszírozója (Hatvany báró, korábban Deutsch, illetve Hatvany-Deutsch volt a cukoriparban meggazdagodott, főnemesi rangra emelt zsidó család neve) a már sikeres, befutott írókat akarta látni a lapban, és a Nyugat társadalmi szerepvállalását is hangsúlyozta.

Ekkor került szembe Osváttal, aki az állandó megújulást erőltette és a fiatalok számára akart fórumot teremteni. A párbajról nem sokat tudunk, de a vita eldőlt: Osvát álláspontja győzedelmeskedett, Hatvany külföldre ment, a Nyugat pedig minden addiginál frissebb hangot ütött meg a következő években, írók és költők több generációját kinevelve.

Különleges, infantilis jelenség volt ebben a társaságban – még rokonai és barátai szerint is – Füst Milán. Az érzékeny lelkű, de férfiasságát és párbajképességét számtalanszor bizonyítani akaró zsidó író számtalan párbajt vívott, és szinte heccelte maga ellen a konkurenseket. Balázs végül egy elszegényedett nemest idézett fel: Ady Endrét, aki fiatal korában két párbajt is vívott, aztán ismert íróként már éppen a párbajellenes mozgalom élére állt Magyarországon. Ám Ady már a párbajok között eltelt rövid időben is bírálta a jelenséget (eleinte nem magukat a párbajozókat), végül pedig a hazai párbajellenes mozgalom első – nagyváradi – szerveződése élére állt.