A legsúlyosabb Benes-dekrétum 65 éve született
1945. augusztus másodikán, vagyis 65 évvel ezelőtt, ugyanazon a napon, amikor a második világháború győztes nagyhatalmai befejezték a potsdami konferenciát, Csehszlovákiában megszületett a magyarok elleni legsúlyosabb megkülönböztető intézkedés. Ezt az intézkedést a csehszlovák elnök, Edvard Benes a potsdami konferencián a németekkel szemben gyakorlatilag kimondva-kimondatlanul is alkalmazott „kollektív felelősség” elve alapján hozta meg. Más kérdés, hogy Potsdamban nem hagyták jóvá a csehszlovákiai magyarság elleni döntéseket.
Az 1945. augusztus 2-ai csehszlovák elnöki dekrétum ugyanakkor összhangban volt az 1945 áprilisában megszületett kassai kormányprogrammal. A 33. számú Benes-dekrétum augusztus második napján ugyanis megfosztotta a magyarokat állampolgárságuktól. Ez nyugdíjuk és egészségügyi ellátásuk elvesztését, az állami járulékok és szociális támogatások megvonását jelentette számukra. Ráadásul az állami alkalmazásból való elbocsátással is járt mindez. Összesen egyébként 143 ilyen elnöki rendelet született Csehszlovákiában 1945. május 14. és október 27. között, és ezek közül a Wikipedia szerint 33 érintette a kisebbségeket.
A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta elő – írja szintén a Wikipedia. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit.
Moszkva támogatása
Edvard Benes, a csehszlovák köztársasági elnök Dusan Kovác Szlovákia története című műve szerint 1945. április 3-án érkezett Kassára, méghozzá Moszkvából. Kovác nem sokat ír a magyarokat érintő Benes-dekrétumokról, de más forrásokból, így például Balogh Sándor történésznek a História című folyóiratban 1996-ban közölt interjújából kiderül, hogy Benes már a háború alatt igyekezett a csehszlovákiai németek és magyarok kitelepítését elérni a szövetségeseknél. A németek esetében tulajdonképpen sikerrel járt, a magyarok ügyében azonban inkább csak Moszkva néminemű támogatását élvezte Benes. (Az 1943-as szovjet–csehszlovák barátsági szerződésben Moszkva elismerte a magyarok kitelepítésének igényét Csehszlovákiából.)
A csehszlovák elnök a második világháború után a magyarok kiszorítását éppen ezért fokozatosan próbálta meg végrehajtani: Benes gyorsan kinevezte 1945. április 5-én az új kormányt, és közben születettek meg az elnöki rendeletek is. A kormányprogram és a Benes-dekrétumok gyakorlatilag a kollektív bűnösség elvén nyugszanak, a kollektív bűnösség a németek mellett a magyarokat is terhelte.
A kassai kormányprogram már ekkor, áprilisban kimondta a VIII. fejezetében: „1. a csehszlovák állampolgárságot csak azoknak a magyar nemzetiségű lakosoknak hagyják meg, akik antifasiszták voltak, részt vettek a Csehszlovákia felszabadításáért folytatott ellenállási mozgalomban, vagy pedig üldözték őket a köztársasághoz való hűségükért; 2. a többi magyar nemzetiségű lakos csehszlovák állampolgársága megszűnik, de lehetővé teszik nekik az optálást...” – mindezt szintén Balogh idézte.
Egy szlovák értelmezés
A következő magyarok elleni lépésről, az 1946-47-es magyar-szlovák lakosságcseréről Dusán Kovác is beszámol, természetesen nem a magyarokkal szembeni intézkedésként értelmezve mindezt. Szerinte 70-70 ezer embert érintett mindkét oldalon a Csehszlovákia és Magyarország közötti lakosságcsere. Csakhogy ehhez hozzá kell tenni: míg a magyarországi szlovákok önként távozhattak, ha akartak, addig a mai Szlovákia területén élő magyaroknak kötelező volt elhagyni otthonukat. Méghozzá annyian kellett, hogy távozzanak, amennyi szlovák jelentkezett az áttelepülésre Magyarországon.
Magyar források szerint egyébként 76 ezer magyart telepítettek ki Szlovákiából 1946-47 folyamán. Ők többnyire Tolnában, Baranyában foglalták el a kitelepített németek házait. A honi források egy része szerint egyébként végül csak 60 ezer magyarországi szlovák települt át Csehszlovákiába, a Felvidékre.
Mindezzel párhuzamosan Dusan Kovác is megemlíti a reszlovakizációnak nevezett folyamatot, amelynek szerinte az volt a lényege, hogy a „szlovákiai polgárok lehetőséget kapjanak a szlovák nemzetiséghez való visszatérésre”. Hozzá kell azonban tennünk: valójában sokak számára az, hogy szlováknak vallották magukat, azt jelentette, hogy végre kapnak nyugdíjat, állampolgárságot és gyakorlatilag szociális ellátásokat, és nem veszítik el munkahelyüket. Így a reszlovakizáció valóban lehetőség volt, de elsősorban a helyben és az életben maradásra…
Dusan Kovác szlovák akadémikus azt is megemlíti, hogy 40 ezer magyart csehországi területekre telepítettek át. Végül így összegzi Kovác az 1945 után történteket: „A magyar lakosság elleni erőszakos cselekményeknek is a háborús pszichózis volt az oka, valamint az a szándék, hogy megfizessenek az első bécsi döntésért [a Felvidék déli részének 1938-as Magyarországhoz csatolása – a szerk.] és azokért az erőszakosságokért, amelyeket a magyarok követtek el az elszakított területeken élő szlovákokkal szemben. A dél-szlovákiai magyar népcsoport végül mégis fennmaradt, s a magyarok 1948 után visszakapták állampolgári jogaikat, de az 1938 és 1948 között lezajlott események hosszú időn át negatívan befolyásolták a szlovák-magyar kapcsolatokat.”